Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

ún. íróasszonyok viszik át és gazdagítják a textíliákon. A legnevesebb köztük Kis Jankó Bori volt, akinek örökét emlékház is őrzi Mezőkövesd archaikus jellegű, ún. hadas városrészében. A 19-20. század fordulóján a matyó viselet és hímzés lett a születő nemzeti kultúra egyik jelképe, ami világhírt kölcsönzött a matyóságnak, s vissza is hatott népművészetére. 1912-ben Izabella hercegnő és a főrendek matyó öltözetben táncoltak az Operabálon, népszerűsítve a legszínesebb, leggazdagabb viseleti kultúrát, egyben az - akkor ősinek tartott - közös nemzeti múlt vállalását. Az erre az időszakra nem kis részében elszegényedő, komoly társadalmi feszültségeket hordozó matyóság - melynek csoportjai mezőgazdasági idénymunkával (summások) igyekeznek megélhetésüket biztosítani -, az 1930-as évekig fenntartja az egyre nagyobb anyagi terhet jelentő külsőségeit. Örökségük a mezőkövesdi Matyó Múzeum kiállításaiban látható, de a hagyományőrző közösség ma is sok idegenforgalmi látványosságot szervez népművészetének, hagyományainak megismertetésére. A városban ma is dolgoznak népművészek, népi iparművészeti alkotók (szövő, fazekas, bútorfestő, hímző, mézeskalácsos, fafaragó, stb.), tevékenységüket a látogatók műhelyeikben megszemlélhetik, készítményeiket meg is vásárolhatják. Tardon és Szentistvánban tájházak reprezentálják a közös kulturális múlt tárgyi anyagát. A matyóság népnyelve és kultúrája számos rokon vonást mutat mind a palócokéval, mind pedig a Bükkalja és a Tisza mente csoportjaival. Az előbbi örökségéből kiemelést érdemel mind a gazdag fafaragó hagyomány, mind az őket körülvevő, különös kővilág. A laza vulkáni tufába vájt barlanglakások és pincék (főleg Noszvaj, Szomolya, Kacs, Tibolddaróc) éppen úgy őrzik ennek emlékét, mint a kőből faragott tornácoszlopok, kerítések vagy a sírkövek, de tudjuk, hogy a bükkalji paraszt kőfaragók közreműködtek a barokk Eger építésének kőmunkáiban is. Kiterjedt tájakon nyoma sincs már az egykori tárgyalkotó hagyománynak. A Börzsöny és Cserhát vidékén, Borsodban, Abaúj csereháti területén csakúgy, mint a történelmi Zemplén tájain (Hegyköz, Bodrogköz) csak múzeumi kollekciók és tárlók őrzik az előző generációk tárgyi világának emlékeit. A korábbi díszes kerámiák készítő központjainak remekei (Gyöngyös, Mezőcsát, Miskolc, Sárospatak, Gömör fazekasfalvai) éppen úgy közgyűjteményekbe költöztek, mint a háztartás és a ruházat népművészeti értékű darabjait előállító kézművesközpontok termékei. Az épített örökség védelme csak néhány tucat műemléki jellegű parasztházat tudott megőrizni: ezek egy része az adott település tárgyi emlékeit reprezentáló tájház, falumúzeum, másik részét lakják: felújítva leginkább nyaralónak, hétvégi háznak használják új tulajdonosaik. Az elmúlt másfél évtizedben a helyi közösségek láthatóan nagy súlyt fektetnek közös múltjuk feltárására, bemutatására. Nagy keletje van a helyi termékek, a régi helyi ízek újrafelfedezésének. Észak-Magyarország változatos tájain a hagyományos műveltségnek talán legjellemzőbb vonása a sokféleség volt. Mindaz, amelyre utaltam, s mindaz, amit az idelátogató ismer majd meg, s önmaga számára felfedezve, élményként