Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
kulturális arculatát. Különösen összetett Tokaj-Hegyalj a népességének története. A hegyaljai mezővárosok többféle náció (Árpád-kori vallonok, középkori és újkori lengyelek, ruszinok, németek, görögnek mondott, valójában ortodox balkáni csoportok, a 18. század végétől pedig zsidók), hozzájuk kapcsolódóan római katolikus, bizánci ortodox, görög katolikus, evangélikus, református és zsidó felekezetek műveltségének olvasztótégelyei voltak. Ugyanott Sárospatak a 1718. századtól az északkeleti református tömb egyik központja lett. Az északmagyarországi népszokások jelentős részéről kideríthető, hogy milyen közvetítő csoport révén került mai helyére. (Pl. a zempléni Erdőbénye különös, ma is látványos bodnár tánca, amit a németség hozott magával, hazánkban másutt nem ismert.) A térség népe folyamatosan alakította az őt körülvevő tájat, ebben a folyamatban saját életmódja és kultúrája is formálódott. A legkarakteresebb táj átalakítás a 19. század második felében zajlott le, amikor a korábban vízjárta, nem kis részben mocsaras, mezőgazdaságilag nem művelhető Taktaköz és a Bodrogköz is a parasztok ekéi alá került, megváltoztatva mindkét táj korábbi életmódját, műveltségét. Ezek a tájak földrajzilag az Alföld részei, közigazgatásilag azonban Észak-Magyarországhoz tartoznak. A fenti táji és műveltségi keretben értelmezhető a mai Észak-Magyarország tárgyi és szellemi kulturális öröksége, az itt élők és az idelátogatók az ebben a közegben élő, egymást váltó generációk emlékeivel találkoznak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy észak felé az 1920-ban kialakított országhatár sem nyelvi, sem kulturális határvonalat nem jelent. A felföldi megyéket gyakorlatilag kettészelte a trianoni döntés (Nógrád és Hont, Gömör-Kishont, Abaúj, Zemplén), nem egy helyen organikus tájakat is megosztva (Cserehát, Bodrogköz), míg aztán 1949-ben korábban semmi organikus kapcsolatot nem mutató vármegyerészeket formáltak közigazgatási egységekké. A kultúra kereteit tehát a földrajzi és társadalmi egységekben kell értelmeznünk, s nem a közigazgatásiakban. A térség népcsoportjainak többsége csak laza műveltségi tömbbé szerveződött, amelyeknek egy-egy földrajzi táj és annak feltételeihez való alkalmazkodás adott keretet a 18-19. században. Jobbára elnevezésükben is a tájnév dominál: cserhátiak (Nógrád megye), mátraaljiak, bükkaljiak, cserehátiak (Abaúj megye), taktaköziek, hegyaljaiak, bodrogköziek stb. Kivételt három néprajzi csoport képez. Legnagyobb a palócság nagy római katolikus tömbje, melynek határai észak-északnyugatra a mai Szlovákiába nyúlnak, délen a magyar Alföld, keleten pedig a Sajó folyása által határoltak. Bár a palóc kifejezés a 17. századtól ismert a megnevezésükre - ami korai településtörténetük máig nyitott kérdéseit is felveti -, valójában a 19-20. század folyamán egységesülő, de táji változataiban élő kulturális egységről van szó. Tömbjükben számos telepes csoport szervesült, ugyanakkor jelentős palóc tömbök rajzottak ki az Alföld és a Délvidék irányába. (A legdélibb település a ma Szerbiában levő Bácskertes [Kupuszina]). Amint az ország más tájain, Palócföldön is a 19. század derekától, a paraszti polgárosodás időszakában alakulnak ki azok a gazdag népviseleti variánsok, amelyek színpompás, az életkort és társadalmi státust is kifejező együttesei a 20. század dere-