Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK
A 19-20. század fordulóján Miskolc kulturális élete emelkedő szakaszát élte, még akkor is, ha az azt munkásságukkal fémjelző alkotók tevékenysége inkább lokális, ill. regionális szerepű volt, s viszonylag kevés országos vagy egyetemes jelentőségű értéket termelt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a létszámában is gazdagodó, többfelekezetű oktatás, valamint az egyre árnyaltabb intézményrendszer működtetése ne kívánt volna ragyogó elméket és megszállott kultúrmunkásokat, s hogy a város karakteressé váló kulturális arculatának megformálásában ne nagy formátumú emberek munkáltak volna. Valamelyest alakult, egyszersmind növekedett is a mindezekkel szembeni elvárás a trianoni döntés után: a Felföld kapujából a csonka ország egyik utolsó bástyájává vált Miskolctól nagyon sokan az elvesztett Kassa gazdasági és kulturális szerepének - lehetőségek szerinti - átvételét, mintegy pótlását remélték. 3 Nem kevéssé hatékony az a szakmai-tudományos meghajtóerő sem, ami Leszih Andor múzeumi tevékenységét, a közgyűjtemény feladatrendszerét motiválta. Közismert tény ma már, hogy Herman Ottó (1835-1914) a Bükk, ill. a miskolci Avas leletei alapján igazolta a magyarországi paleolitikum emlékanyagát, annak tudományos jelentőségét. Herman telket vásárolt és nyaralót építtetett magának Lillafüreden: maga is gyakran jelen volt a múzeum életében, s közvetlen szálak fűzték őket egymáshoz Leszih Andorral. De a miskolci múzeumban évtizedekig egymásnak adják a kilincset az őskor magyar és külföldi kutatói is. Mindez nem csupán a - Herman Ottó nevét viselő közgyűjtemény (1952-től) nemzetközi rangját alapozza meg, de formálta az ott dolgozó Leszih munkásságának irányait is. Nem csupán az ismertebb régészeti tevékenység indul azonban fejlődésnek ebben az időszakban. A 19-20. század fordulója a nemzeti kultúra konstruálásának korszaka, ennek látószögében a réginek, sokszor archaikusnak, nem utolsósorban közös magyar kulturális örökségnek tartott folklór és népművészet felfedezésének virágkora is. A hagyományos paraszti kultúra helyenkénti kiszínesedését többen, elmúlását kevesebben ismerték fel, de bizonyos, hogy a vidéki múzeumügy a néprajzi kollekciók létrehozásával válaszolt ezekre az elvárásokra. A Borsod-Miskolci Múzeum néprajzi gyűjteményét - egyebek mellett - egy mezőkövesdi festettbútor-együttes adományozása teremti meg, ami akkor a magyar népművészet „hagyományait" volt hivatott reprezentálni. Leszih néprajzi érdeklődése elsősorban ebben a tematikában figyelhető meg. Más múzeumi szakágak hasonlóan fejlődtek - hadd utaljak itt csupán a képző- és iparművészetre, hangsúlyosan a Felvidéki Vándorkiállítások jelentőségére. Voltak tanácsadók, segítők - ma már szinte hihetetlen, hogy volt néhány szakember, aki a történeti Magyarország jószerével minden közgyűjteményén rajta hagyta a kéznyomát! -, ám Leszih Andor, a többi vidéki múzeumőrhöz hasonlóan, ásatást vezetett, gyüj3 Kultúra és művelődéstörténet. VERES László (szerk.): Miskolc története IV/1. 1848-tól 1918ig, 821-1078. Miskolc, 2003., VERES László: A Herman Ottó Múzeum 1899-1999. VERES László-VIGA Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum műkincsei, 9-56. Miskolc, 1999., BERECZ József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (1892-1949). Miskolc 1999.
