Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK

1949-ig folytathatta professzori munkáját a kolozsvári egyetemen, majd távozni kényszerült: visszatért Budapestre. A Múzeumi Központ előadója volt, majd a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályának vezetője (1952-1957). Jelentős szerepe volt a honfoglalás és Árpád-kori települések tervszerű ásatásainak megindításában, kutatási módszertanuk kidolgozásában. 1951-ben írta meg az avar kor monográfiáját, ami azonban csak évek múltán jelenhetett meg (Etudes archaeologiques sur l'histoire de la société des Avars. Budapest, 1955). 1957. január l-jétől ismét megkapta egyetemi tanári kinevezését, s nyugállományba vonulásáig (1980) vezette az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszékét. Új szemléletű könyvet írt a magyar őstörténet korai szakaszairól (Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961. Második kiadása: 1971), majd a Kárpát-medence népvándorlás kori művészetéről (A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970). Mint fentebb már utaltam rá, 1970-ben adta közre véleményét a kettős honfoglalásról. Megítélése szerint a 670 táján a Kárpát-medencébe vándorló népesség (késői avarok) többsége magyar anyanyelvű volt, s utódaik alkották azt a köznépi tömeget, amelyet az Árpád vezette törökös honfoglaló réteg szervezett új társadalmi keretek közé (A „kettős honfoglalásról". Archaeologiai Értesítő 97. 161-190). Nagy ívű összegzést írt a nagyszentmiklósi aranykincsről, megfogalmazva azt a véleményét, hogy annak tárgyai - készítésüket, származásukat tekintve - két részre oszthatók (A nagyszentmiklósi kincs. Budapest, 1977). Árpád honfoglalóiról szóló könyvét együttes olvasásra ajánlotta a honfoglaló magyar nép életéről szólóval, mert szerinte a két könyv „együtt adja meg az egykori élet vázlatát" (Árpád népe. Budapest, 1988). Összesen 25 könyve és több mint 700 tanulmánya, cikke jelent meg, közöttük szép számban a közvéleménynek szánt olvasmányos, közérthető tudományos népszerűsítő munkák (Múltunkról utódainknak, 1-2. Budapest, 1999). Gazdag az a tárgyi örökség is, amit képzőművészként készített (festmények, rézkarcok, rajzok, kisplasztikák).

6 Úgy vélem, hogy a rövid ízelítő nagyszerű életműről tanúskodik, nem is szólva a kiváló tanítványok soráról. Bizonyára a tudományos és a művészeti élettel tartott kapcsolatoknak is köszönhető - László Gyula személyes készsége mellett -, hogy szívesen írt kortársairól, s a szubjektív élményekhez, megfogalmazásokhoz rendszeresen portrékat is rajzolt az ismert személyiségekről. Szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, s intenzív kapcsolatot ápolt a hazai és a határon túli szellemi, művészeti élet jeleseivel. A kortársakról készített, több helyen is bemutatott képzőművészeti anyag (László Gyula: Kortársaim. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítási katalógusa. Budapest, 1973) éppen úgy ezt tükrözte, mint a Szabad Tér Kiadónál megjelentetett két könyve (Ex Libris. Mesterségem régész. Budapest, 1996., Találkozásaim - Beszélgetések a kortársakkal. Budapest, 2003.). Ez utóbbi munkák jól tükrözik, hogy milyen módon szervesült László Gyula személyiségé6 László Gyula munkássága. Bibliográfia (B. HORVÁTH Jolán-LÁSZLÓ Emőke összeállítása). Egyéni és csoportos képzőművészeti kiállítások (LÁSZLÓ Emőke összeállítása). BALASSA Iván-LÁSZLÓ Emőke (szerk.): László Gyula emlékkönyv, 319-364. Budapest, 2001.