Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐDÖK ÉS (EGYKOR VOLT) TÁRSAK
90 éve született Balassa Iván B alassa Ivánt sokan becsülték: bizonyos, hogy mind személyéről, mind tudományos életmüvéről születnek még emlékező/méltató írások, szakmai értékelések. Magam csak élete utolsó két évtizedében kerültem munkakapcsolatba vele, mások régebben, s jobban ismerhették nálam. Nem akarom tehát kisajátítani e többé-kevésbé „kerek" évfordulón a megemlékezés lehetőségét, bennem azonban adósságként munkál a megidézés. Néhány személyes emlékkel kell kezdenem, mert a tudós pályaképének egyáltalán nem elhanyagolható része, hogy miként, s kiknek adta át a tudását, hogyan viszonyult fiatal pályatársaihoz. Balassa Iván többféle munkába bevont, számos lehetőséget biztosított számomra a szakmai tevékenységre, s nem tagadhatom, hogy tudósi és emberi habitusával is nagy hatást gyakorolt rám. Először Miskolcon láttam őt az 1970-es évek elején, talán 1972-ben. Egy kisebb rendezvényen, egy magyar-szlovák eszmecserén elnökölt a Herman Ottó Múzeumban - ha jól számolok, éppen annyi idős volt, 55 éves, mint most én vagyok! Számomra imponáló volt a „huszáros" kiállása, összeszedettsége, az a - később sokszor megtapasztalt - fegyelmezettsége, ahogyan egy-egy rendezvényt irányítani, vezényelni tudott. Rendszeresen találkoztunk már az 1980-as években a TIT Néprajzi Választmányának rendezvényein, aztán a Magyar Néprajzi Társaság választmányának ülésein, az utóbbi megbízásából Balassa elnöksége alatt Kunt Ernővel szerveztük meg - helybeli segítőkkel - Sárospatakon a Határon Túli Szemináriumot. Aztán a Györffy István Néprajzi Egyesület és a Néprajzi Látóhatár időszaka következett: neki és Ujváry Zoltánnak köszönhetem, hogy a határon túli magyarság néprajzával foglalkozó periodikát az első tíz évében szerkeszthettem. Az 1990-es években számos alkalommal megfordultam a Batthyány utcai lakásukban, ahol mindig felkészülten várt: előre felírta minden alkalommal azokat a témákat, amelyekről beszélnünk kellett. Végig hallgatta a fiatalabb pályatársat, partnerének tekintette a beszélgetésben, munkában egyaránt. (Igaz volt ez az „amatőr" honismereti kutatóra is, s bárkire, aki a néprajz ügyét szolgálta a maga eszközeivel.) Emlékszem, hogy a nyolcvanas éveiben is adott a küllemére, odahaza is mindig jól öltözött volt, még akkor is, ha a rá jellemző öltönyt, nyakkendőt kihajtott nyakú ingre és gombos „szvetterre" cserélte. Ebben is nagy szerepet játszott kedves felesége, Márton Éva, aki hat évtizeden át mindent megtett, hogy a tudós férj munkájához optimális családi környezetet teremtsen. Bátran állíthatom, hogy Balassa Ivánnal még a fiatalabbak sem tudtak versenyezni a munkában, a vállalt ügyek rendezésében: a nyolcadik évtizede elhaladtával is hihetetlenül energikus volt, összeszedett, tele ötletekkel, megvalósításra váró feladatokkal. Soha nem maradt adós a levelekkel, a felvetett kérdésekre adott válaszokkal, a közös munka következő lépésével. Ma már persze tudom, hogy mindenkinek szívesen segített, s azokat a fiatalokat, akikben a szakma iránti megbecsülést, az alkotókedvet látta, igyekezett olyan módon hely-
