Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

vármegye települései jelentős részén már lezajlott a szarvasmarha fajtaváltása, addig a Bodrogközben még domináns volt a magyar fajta: 1895-ben 21 636 magyar és 1421 színes, 1911-ben pedig 14 262 magyar és 7281 színes jószág volt. Vagyis a 20. század első évtizedének végén még a bodrogközi szarvasmarhaállomány 79,2% a hagyományos szürke magyar állományhoz tartozott.

9 A fajtaváltás alapvetően összefüggött természetesen a Bodrogköz vízrendezésével, a tájátalakítással, a megváltozó legelők és a takarmány bázis egész kérdéskörével is. A gazdálkodás újfajta természeti feltételei azonban nem eredményeztek gyors és automatikus változást a gazdálkodás, a paraszti üzemszervezet struktúrájában. 2. A Bodrogköz állattartásának takarmánybázisát a vízrendezés előtt a természetes legelőterületek (erdő, rét) és az ugar, ill. - a termés betakarítása után, kisebb jelentőséggel - a szántóföldek adták. A 18. század első harmadától kezdve már jól adatolható, hogy az egyes bodrogközi falvak határa egészen különböző legelőterülettel és -minőséggel bírt, s hogy a kevesebb legelővel rendelkező falvak népe mind a nagyobb határú települések, mind pedig a szomszédos vármegyék - főleg Szabolcs és Bereg - falvainak határára is adott heverő, kintháló jószágot. Ugyancsak jelentős mennyiségű adat jelzi, hogy a majorságok - erőszakos földesúri foglalások révén - kiterjedt rét- és legelőterületeket foglalnak el a jobbágyoktól,

10 de egyre szigorúbbak voltak a nagy fontosságú legelőket adó erdőterületet védő rendelkezések is. Vagyis nem csupán a nagy volumenű erdőirtások, hanem az erdővédelem is egyre összébb szorította a legeltetés lehetőségét.

11 A gazdálkodás és annak változása azonban a Bodrogközben is századokon át összefüggött a táj átalakításával. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudták kitágítani termelőtevékenységük kereteit, úgy a Bodrogközben is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpátmedence más tájain. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos volt az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történeti szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.

12 9 MAILÁTH Józsefé, n. 179. 10 Gyimesi Sándor szerint Zemplén vármegye településein a 18. század végére a paraszti földállomány 23-59%-át csatolták erőszakosan a majorságokhoz. Idézi: BODÓ Sándor 1992. 40. 11 VIGA Gyula 1996. 11-41. 12 BOGOLY János 1992. 20., FRISNYÁK Sándor 1996. 27-30., VIGA Gyula 2002. 281-289.