Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIAI KÖRÉBŐL
a nemzetközi kereskedelem által ömlesztett tárgyi világ között, láthatóan növekszik az érdeklődés a regionális és lokális tradíció különböző szintjei iránt, s a különféle muzeális gyűjtemények ennek az érdeklődésnek a fókuszába kerültek, kerülnek. Nem nehéz belátni, hogy az utóbbiak nehezen megoldható feladat elé állítják a magyarországi múzeumokat, elsősorban is a kisebb, vidéki intézményeket. A problémakör financiális gondjairól itt most nem szólok, sokkal inkább a szakmai kérdésekről. Ezek egy része abból fakad, hogy a közgyűjtemények, vagy kvázi közgyűjtemények egy részét ma nem múzeumi szakemberek szervezik és gondozzák, létrehozóik és kezelőik szuverén módon oldanak meg „szakmai" feladatokat is. De ahol szakemberek dolgoznak, a helyi önkormányzatok nem ritkán ott is tartalmi elvárásokat támasztanak az intézményekkel szemben, jóllehet nem ők azoknak a fenntartói. Számos egyéb probléma mellett, a muzeális intézmények működése és kiállítása láthatóan egyszerre igyekszik megfelelni a tudomány mindenkori elvárásainak és a lokális társadalom „önképének", ez azonban nem mindig sikerül. Az alábbiakban a tájmúzeumok (regionális múzeumok) kapcsán fogalmazok meg néhány észrevételt, mind a jelen, mind az intézménytípus (várható) jövője vonatkozásában. II. Számos elvi, tudományos és számos gyakorlati gondja, megoldatlan vagy megoldhatatlan nehézsége van annak, hogy az egyes muzeális intézmények gyűjtőköre és szakmai hatásköre a kultúra táji tagolódásához igazodjon, s többkevesebb tudatossággal dokumentálja az adott térség műveltségének változó állapotait. A hagyományos kultúra regionális változatainak kialakulása összetett történeti folyamat, s néhány koherens műveltségi csoportot leszámítva, kiterjedésük meglehetősen nehezen körvonalazható. Bár az új múzeumok alapításának elvei csakúgy, mint az országos múzeumi hálózat létrehozásának célkitűzései igyekeztek belefoglalni az egyes intézmények feladatkörébe táji környezetük kulturális örökségének feltárását, ez roppant egyenetlenül valósult meg. Jószerével technikai akadályként említhető az, hogy a magyarországi múzeumi hálózat nem tudatosan, nem rendszerelvű végiggondolás alapján formálódott meg, lényegében nem korrigált ezen a kulturális irányítás sem az államosítás után, sem a megyei szervezetek létrehozása során (1962), de az Önkormányzati Törvényt követően sem. Muzeális intézményt máig a helyi szándék hoz létre, s bár érezhető ma már a törekvés az ijesztően nagy számokkal emlegetett intézmények csökkentésére, az elmúlt évtizedben inkább csak nőtt azok száma. Ezzel együtt, nem mondható, hogy az új intézmények gyűjtőkörének kijelölése ne igyekezett volna figyelembe venni a kulturális tömbök adottságait. Ám a megoldást vagy az gátolta, hogy a közigazgatási határok nem esnek egybe ezekkel a műveltségi határokkal - ez különösen nyomasztó az 1920-as országhatárok vonatkozásában 3 -, vagy önmagában az egyes intézmények szakmai kapacitása, szakember-ellátottsága, munkatársainak kvalitása és koncepciózussága is hiányzott. Hangsúlyozom azonban, hogy egy-egy történelmi táj, mikrorégió tárgyi és szellemi 3 VIGA Gyula 2000. 375-391.
