Bencsik János: Kapitalizálódó gazdaság, polgárosodó társadalom (Officina Musei 13. Miskolc, 2003)

III. A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS VÉGREHAJTÁSA

A zavartalan legeltetést biztosítandó időről időre összeírták a gazdák legeltetésre szánt szarvasmarháit. Külön fátokban legeltették a mészárosok a vágómarhaként vásárolt állataikat. 37 Tokaj határán két legelő terült el, észak felől feküdt az ún. felső-legelő. Itt legel­tették marháikat azok a gazdák, akik vásárokra igyekeztek. A legeltetés zavartalanságát legelő bírók ellenőrizték, s ők vették meg tőlük a bért (fübér). Az alsó legelő a várostól, pontosabban Kistokajtól déli irányban terült el. Itt jobbára a város csordái legeltek. Kü­lön említik a források a Bodrogközben legeltetett rideg gulyabeli marhákat. Ezek csak télére kerültek haza a városba. A teleltetés a lakórészen lévő ólakban, istállókban történt. Adataink nem bizonyítják azt, hogy Tokajban az ún. Alsó város, vagy népszerűbb nevén Kistokaj, a hóstat szerepkört betöltő részben, a 18. század közepén települt városrész lett volna a parasztság lakóhelye. Az sem állja meg a helyét, hogy itt laktak volna Tokajban a szegény, zsellér családok, a nincstelen kapások. Ez kizárt volt, hiszen a kapások több­nyire lakóházrésszel (kamra, pinceház) rendelkeztek. Ilyen lakásviszonyokra utaló ada­taink pedig a belvárosban voltak. A 19. század közepén fel-felbukkanó írásos adataink az istállózó állattartásra, ki­terjedt és régtől megvolt rétgazdálkodásra, ezzel együtt szénatermelésre utalnak. A fo­lyamat, a legeltető-takarmányozó tartásmód váltásra utal. Sőt 1849-ben Elschléger Mi­hály hagyatéki leltárában a következő tételek szerepeltek: 1. zöldre festett almárium, 2. egy 3 fiókos schreib kaszli, 3. egy feketére festett ócska guadrop (?), és 4. egy szecska­láda kés nélkül. Mind ez, mind a fajtaváltás azt bizonyítja, hogy Tokajban a kisüzemek­ben gyorsabb volt a korszerűsödés, mint a jobbágyfalvakban. A széna tárolását a gazdasági udvarokban, olykor zárt épületekben, szénapadláson, s csűrökben is tárolták. Tanúi lehetünk annak, hogy a marhatartásban már ekkor zajlott a fajtaváltás, a svajczeros fajta jelentős részarányt képzett, sőt egy apaállat is volt e fajtából. Más a helyzet a lótartással. Ekkor már nem volt ménes, még heverő vagy őrös mé­nes sem. Ez amellett bizonyít, hogy a lovakat csak fuvarozásra tartják. Nincs nyoma a juh, sem sertés közös legeltetésének. Tenyésztésről pedig csak a szarvasmarha esetében beszélhetünk. Az állattartásban alkalmazott pásztorok rendszerint idegenből, közeli s olykor igen távoli településekről szegődtek a város csordái mellé számadóknak, bojtároknak. Tanul­mányozott korszakunkban (1849-1869) különösen számon tartották az éven át kint le­geltető, szabadosan élő pásztorokat, leírásukban erre utaló jeleket találhatunk, mikor is termetét, haja, szeme színét leírják, beszédkészségét, megkülönböztető testi jellegzetes­ségeit rögzítik. Mindez azért történik, hogy a betyársággal rokonított pásztorokat hamar utolérjék. A megyei, főszolgabírói körlevelekben többször előfordulnak ilyen jellegű „nyomozás"-ok. A városmajor a város déli részén állott, ahol a vasút szeli át a térséget, merthogy a vasút építésekor átszelték a város majorját is, ezért azt kívülre kellett helyezni a mai Csokonai utca közepe tájára. Az állatállomány 1866-ban szarvasmarha 1100 db ló 120 db sertés 180 db összesen 180 db 37 Bencsik János: A pásztorház. Az állattartó közösség „cselédje" Északkelet-Magyarországon. HOMÉvk. XXV-XXVI. Miskolc, 1988.

Next

/
Oldalképek
Tartalom