Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

fő közvetítői. Európai terjedésének nagy lendületet adnak a háborús évek: a napóleoni, majd különösen a krími háború terjeszti a füstölgő rudacskákat a soknemzetiségű katonaság révén a kontinens középső és keleti területein. Hazai gyártása csak 1868-ban indul meg, s a termesztést fokozatosan a világos, könnyű dohányok felé fordítja. A cigaretta élvezete más magatartást jelent, más szemléletű emberek terjesztik, mint a pipát és a szivart. A siető emberek, a percek élvezete, ami a 20. század második felének életérzését fejezi ki. A gyors rágyújtás, akár néhány slukk erejéig, a tempós szívás már semmiben nem emlékeztet a dohányzás nyugodt, komótos formáira. Gyógyító hatásának híre több európai országban megelőzte a dohány termesztését, elsősorban az uralkodói udvarokban persze. Füstjének, zöld levele kivonatának, az abból készült szirupnak és kenőcsöknek csakúgy gyógyító hatást tulajdonítottak, mint a dohánypornak. Fájdalomcsillapításra, emésztés serkentésére, fej- és fogfájásra, sebek, ficamok gyógyítására, s még számtalan bajra használták. Különösen megnőtt a dohány jelentősége a fertőző járványok idején. Kazinczy Ferenc írja egyik fiához, mikor óva inti a pipa káros hatásától: „Szokj le róla, mihelyt a Cholera elmúlt". Szentpétery József 1705-ben a dohány másfajta jótéteményéről emlékezik meg: „Alkalmatosabb az ember a coiturára, az asszonyokkal való közösülésre és a família szaporítására, ha dohányoz". A dohányzás elterjedésével fokozatosan bővül egész eszköztára, ami nemcsak az egyes korszakok kézművességének jegyeit tükrözi, hanem a különféle társadalmi igényeket is. A dohányvágó, a dohányszita a paraszti háztartás eszközkészletébe is bevonul, az ólommázas, gyakran ember vagy állat alakú cserép dohánytartók népművészetünk 19. századi remekei. A parasztok és pásztorok tányéros, sallangos, kostökből készült dohányzacskói egészen más igényt tükröztek, mint a szegényebbek disznóhólyagból, akár levágott szárú harisnyából készült dohánytartói. A pipaszurkálók rézműves cigányok remeklései is lehettek, de magukkal hozták azokat a Felföldről levándorló drótostótok is. A szivarvágók és a szivartárcák polgári kellékek. Egységesül a tűzgyújtás eszközkészlete is. A nagy apparátust igénylő és nehézkes acél, kova, tapló nyomtalanul tűnik el a 20. század elején a csendes és biztonságos gyufa megjelenésével. Az utóbbi nélkül elképzelhetetlen a szivar, de főleg a cigaretta elterjedése. A ma filléres cikknek számító műanyag házú öngyújtótól a piezoelektromos csodákig széles spektrumban sorakoznak a technika legmodernebb vívmányait felvonultató gyáripar dohányzást szolgáló, világméretben uniformizált kellékei. A 20. század vizuális kultúrája mintákkal is szolgál a dohányzók - és nem dohányzók - számára. A két háború közötti magyar film kockáin visszaköszönnek a dohányzási módok és módik, sugallva, hogy a különböző társadalmi rétegek füstölési szokásai még nem egységesültek. Kabos Gyula, Csortos Gyula, Jávor Pál, Bilicsi Tivadar, Latabár Kálmán, de a színésznők, Mezei Mária, Karády Katalin cigarettázása - jellegzetes kéztartással és gesztusokkal - egészen más