Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

a pányván tartott állat kitűnően alkalmazkodott a művelési ághoz. A második világháború alatt, majd az 1950-es évek beszolgáltatási rendszerének nyomására kibővült a kecsketartók köre, de a tartás továbbra is az alacsony szociálisgazdasági nívó velejárója. A kecskét tartókat megszólták, kigúnyolták, a kecskét asszonypótlónak, proletártehénnek nevezték. A tiszazugi falvakban a kecsketartás tehát a szegényparaszti életnívó alatt épül be a parasztgazdaságok üzemszervezetébe, s azok válsághelyzetét tükrözi. A kecsketartás átmenetinek, ideiglenesnek szánt állapot volt, a szegénység beismerése. A cél a gazdasági nívó magasabbra emelése. A kecskék számának növelésével nem lehet azonban megváltoztatni a gazdasági növekedés léptékét, nem lehet minőségi változást előidézni, nem alkalmas - főleg a megszólás, s a tartás idegen volta miatt - gazdasági felhalmozásra. 3-4 kecskénél ugyanis nem tartottak többet, mert azok árából, s tartásuk költségéből már egy - sokkal többirányúan hasznosítható szarvasmarhát is lehet tartani. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kecsketartás valójában alkalmas lehetett volna a parasztgazdaságok egy részénél bizonyos gazdasági emelkedés indukálására. Erre azért nem került sor, mert a gazdálkodás extenzív keretei közé nem lehetett beilleszteni az intenzív tartásmód számottevő gyakorlását. Ráadásul a parasztságnál nem voltak - úgy tűnik - hagyományai a kecsketartásnak, nem alakult ki a tartásnak sajátos módja. Mindezek ellenére: az igénytelen állat biológiai sajátosságaiból következően az extenzív tartásmód mellett is intenzív formáit biztosította a haszonvételnek. Mégis, csak 1-2 esetről tudunk századunkban, hogy valaki pl. egy falka kecskét tartott. Elismerte ugyan hasznos, kifizetődő voltát, a faluközösség véleménye, s nem utolsósorban ennek tiltó rendelkezésekben való megnyilvánulásai miatt mégis visszatért a juhászathoz. A Tiszazug kecsketartásában a tartásmódnak három típusát lehet elkülöníteni. Az első az, amikor a kecske tavasztól őszig a legelőn van, s a telet ólban tölti a nyár folyamán összegyűjtött takarmányon és konyhai hulladékon. Ezen a típuson belül is meglehetősen széles a variációk skálája. Önálló kecskenyáj]á, kecskecsordává, kecs ke gulyává, kecskecsürhévé csak ritkán szervezték a kecskeállományt. (Szándékosan soroltam fel valamennyi terminológiát, mert ez is jelzi a kapcsolatot a többi állattal.) Ahol önálló kecskenyáj volt, ott vagy a naponta hazajáró tehéncsorda évi és napi legeltetési ritmusát követte, vagy csak aratás után hajtották ki a kecskéket, s akkor a tarlót legeltették. Az őszi behajtás ideje is falvanként a tehéncsordáéval azonos. Önálló kecskenyájat azonban csak ritkán szerveztek. Gyakoribb volt az, hogy a kecskéket a tehéncsordával, juhnyájjal, csürhével legeltették együtt, így a legeltetés rendje is az illető csapatokhoz igazodott. A pásztorbér és a legelőbér az illető állatcsapatéval volt azonos, tehenek esetében Vá-e volt. (Ennek megfelelő összeg a sertések és a juhok bére is.) A másik típus a pányván való tartás. Ez történhet a ház körül, de távolabb is. Ez utóbbi esetben reggel hajtották ki az állatot, este vissza. A ház közelében éjszaka is a pányván tartották az állatot. Ezt a típust a legeltetési tilalom és a szegénység alakította ki, hogy ti. nem tudták fizetni az állat legelő- és pásztorbérét. A pányván való legeltetés évi ritmusa a legeltetett állatokét, főleg szarvas-