Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN
A 19-20. századi paraszti betlehemezés középpontjában hazánkban a bundás, gyakran csákós, kardos betlehemi angyalok, huszárok párbeszédes, énekes táncos játéka áll. Fontos kelléke a játéknak a házilag készített jászol vagy templom alakú betlehem, amelyet a szereplök magukkal hordoznak. A játéknak két fő formája van: a gyakoribb az élő szereplök játéka, a másik a bábokkal előadott bábtáncoltató betlehemezés. A betlehemes játék fő jelenete nálunk a pásztorjáték. A mezőn alvó pásztorokat az angyal keltegeti és az újszülött Jézushoz küldi. A főszereplő egy öreg, nagyothalló pásztor, akinek tréfás félrehallásai adják a humor fő forrását. Ezen kívül táji variánsok alakultak ki, melyek négy nagy csoportba sorolhatók. Az erdélyi típus jellemzője Szent József szálláskeresése, az alföldi és felső-tiszai forma kérkedő és fenyegető szavak kíséretében történő perselyezés. A dunántúli főleg pásztorjáték, melyet a pásztorok álma, játéka, az öreggel való évődés jellemez, míg a felföldi típus bibliás betlehemezés, melynek gyakori részlete a születés-történet felolvasása. Külön színt képvisel a Tolna megyébe települt bukovinai magyarok betlehemezése, a csobánolás. A miskolci betlehemezésről nincsenek történeti forrásaink, elsősorban Bodgál Ferenc 1956-os gyűjtéséből, illetve 1957-ben megjelent közléséből ismerjük a játék lefolyását, bár volt csoport, amely még 3-4- éve is betlehemezett. A miskolci játék szereplői az öreg, az angyal és négy pásztor. A legjelentősebb szerepe a legjobb hangú szereplőnek, az angyalnak van, ő a csoport irányítója. Az 1950-es években 18 és 55 év körüli férfiak betlehemeztek, bár országosan egyre inkább gyermekek vették át a szokás gyakorlását. A betlehemezők - többszöri próbálás után - karácsony viliájának délutánján indultak el. Megfordultak házaknál, de vendéglőkben, kávéházakban is, s úgy igyekeztek, hogy az éjféli misére odaérjenek. Általában karácsony második napján játszottak utoljára, de volt, hogy szilveszterkor is szerepeltek. Viseletük általában a következő volt: a pásztorok fején keménypapírból ragasztott süveg volt, amelyre színes papírokat, ezüst színű holdat, csillagokat ragasztottak. Hosszú fehér inget viseltek, melynek nyakára és alsó szegélyére piros és zöld színű papírcsíkokat varrtak. Alul fehér szoknyát hordtak, jobb vállukon nemzetiszínű szalag volt átvetve. Kezükben csörgős botot vittek, melyre ugyancsak nemzetiszínű szalagot ragasztottak. Az angyal ruházata koronás fejviseletével, s eltérő színezésével különbözött a pásztorokétól. Az öreg fején kifordított báránybőrkucsma volt, két oldalán papírból és kócból csavart szarvval. Arca bekormozva, bajusza, szakálla kóc, rajta bunda, övén kulacs, vállán tarisznya, kezében nagy bot volt. Kellő hanganyag hiányában meg sem kísérelem a játék tartalmát, lefolyását bemutatni, csupán jelzem, hogy lényege a szereplők házba való bekéredzkedése; az alvó pásztorokat, illetve öreget az angyal költögeti, tudtul adván, hogy a kis Jézus megszületett. A szereplők ezután énekükkel dicsérik az urat, s végül ajándékot kapnak a háziaktól.
