Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN

A patakokban a rákot általában kézzel fogták. A vízbe nyúló fák gyökereinél, nagyobb kövek között, a patakmeder természetes mélyedéseiben keresték meg az apró állatkát. Fogására azokat a hónapokat tartották a legalkalmasabbnak, amelyikben nincs rák-betű, vagyis r hang: úgy vélték, hogy májustól augusztusig a legjobb, leghúsosabb a rák. Amíg a nemesi konyhán a rákhús különleges csemegének számított, amelyet változatos módokon készítettek és tálaltak - amint arról számos régi forrás és szakácskönyv is árulkodik -, addig a paraszti konyhának nem volt jellemző étele. Elkészítésére nem fordítottak különösebb gondot. A szabadban dolgozók, pásztorok, gyerekek elevenen tűzbe dobták a rákot, amely pár perc alatt elpusztult, majd átsült, s az ollóit feltörve fogyasztották a kevéske húsát. A konyhán forró vízbe vetették az élő állatkát, s pár percnyi főzés után a fentihez hasonlóan fogyasztották. Századunk elején egy fertőző betegség, az ún. rákpestis megtizedelte vizeink rákállományát, s attól kezdve tovább csökkent a rákfogás jelentősége. Ma már csak apró testű rákocskák élnek a hegyi patakokban is, a rákászás divatját múlta. A manapság külföldre látogató hazánkfia, aki a tengermelléki országok vásárcsarnokaiban, s az éttermek étlapjain tömegével találja a rákokat, talán nem is sejti, hogy a kisebb testű, édesvízi rák egykor nálunk is kedvelt csemege volt. Ma már talán csak vendéglők, halászcsárdák vörös rák cégére emlékeztet erre. (Miskolc, 1987. Kis Magyar Néprajz)