Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

anyagát közreadó kötetben, s a mostani ötödikben, az 1999-es pápai konferencia anyagát tartalmazóban, pontosan érti, mire célzok. Magam mégsem gondolom, hogy csupán a hatalmi váltás, az egyházak és a vallások számára megnyílott társadalmi tér az, ami ennek a kutatási iránynak a pezsdülését hozta. Úgy látom, hogy a problematika mögött kitapintható a társadalom alulról építkezése, a közös kulturális múlttal bíró, azt hordozó lokális közösségek identitástudatának megkeresésére és kifejezésére irányuló akarat is. A témakör a másik oldalon a nemzeti önkép újra megrajzolásában, az egyetemes magyar kultúra - nem utolsósorban vallási gyökereiben és kereteiben megnyilatkozó - megfogalmazásában és vállalásában, egészében a közös kulturális és társadalmi vonások artikulálásában jelenik meg. Örvendetes, hogy az ezekkel összefüggő organikus folyamatkutatások egyszerre vezetnek az elzárt, lassabban polgárosodó peremvidékek néprajzi-antropológiai újra felfedezésére, s az azokban is megragadható - az etnikumok és vallások együttélését organikusan feltételező - általános vallástörténeti és művelődéstörténeti összefüggések megfogalmazására. Sajnálatos, hogy mindezek, ill. az ezekhez való viszony, egyre inkább kettészakítja a magyar társadalmat. A dolog természetéből fakad, hogy a mai vallási néprajz nem azonos - nem is lehet azonos - semmiféle előzményével. A közvetlen elődöknek tartott Bálint Sándor vagy Scheiber Sándor - hogy más kört is említsünk - után átszakadtak a szakmai gátak is: nem beszélhetünk ma már általában vallási néprajzról. A teológián kívül is számos - korábbi és a problematikában most helyet kérő - új szakág rajzolódik az egyháztörténettől, egyházi építészettörténettől a liturgiatörténetig, a szakrális tárgyak históriájának elágazásáig: a klenódiumok vizsgálatának az egyházművészet és iparművészet felé mutató értelmezésétől a köznapok szakrális tereinek és tárgyainak néprajzi-antropológiai tárgytörténetéig. A terek szakralizációja, annak szerkezete és értelmezése az elmúlt évtizedekben nőtt önálló stúdiummá, de a jeles napok szokás- és folklórhagyományának értelmezése sem azonos a néhány évtizeddel korábbival. Új feladatokkal találkozik a vallási néprajz kutatója a műfajelméletben, a lélektanban, a változásvizsgálattal és az egyén szerepének mélyreható elemzésével kiegészült - mondjuk így komplex kultúra- és társadalomkutatásban is. (Önmagában már az is eldöntendő kérdés, hogy vallási néprajz vagy népi vallásosság a kutatás tárgya!) Mert látható, hogy nem csupán a vizsgálatok - szóba jöhető - eszköztára és módszertana alakult át a vallási néprajz látens időszakában, hanem azok célkitűzése is módosult napjainkra. A tradicionális - ám érthetően jobbára parasztinak értelmezett kultúra kutatása mellett, teret nyert az egyéb társadalmi rétegek, a közkultúra vizsgálata. A mostani konferenciakötet is rámutat például a céhek, ipartestületek vallásos szerepére egy-egy közösség életében. Bár fontos történeti-néprajzi közlések születhetnek az egyes felekezetek lokális közösségeinek múltjából és jelenéből, aligha kerülhető meg a Kárpát-medencében együtt élő különböző felekezet közös keresztény gyökerekkel, eltérő liturgiával, másfajta társadalmi szerepvállalással rendelkező, a kultúrában élő ember számára más-más elvárásokat