Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIA KÖRÉBŐL

keretünk felhasználásánál valódi prioritások érvényesüljenek. Valójában nem is várható el a muzeológusoktól ez a belátás, hiszen minden a maguk napi, nehezen megharcolható feladataikba köti őket. Ugyanakkor mégis kellene mozgástér abban, hogy ne legyünk esélytelenek a fel-felbukkanó fontos műtárgyak, tárgyegyüttesek megszerzésében. A mai pályázati feltételek nagyon lassúak és körülményesek a műtárgyak piaci mozgásához képest. Mindez közös feladatainkat is előrevetíti. Ha közös feladatokról beszélek, nem kerülhető meg, hogy tevékenységünkben ha külön szinteken jelenik is meg, de együtt mozog - ezért nem működik - a fenntartás, működtetés, egyáltalán a szűken vett kötelező feladatok megoldása, s az egyes múzeumi szakterületek tágabb horizontú, tudományos igényű, ám a gyűjteményektől el nem szakítható megtervezése és megszervezése. A fenntartók által széttagolt intézményrendszert szakmai-módszertani vonatkozásokban, vertikálisan össze kell kapcsolni, mert különben nincs szakmai programjuk a múzeumoknak, vagy ha van, a helyi szinten sem mindig képes meggyőzően igazolni szakmánk és intézményeink mással nem pótolható szerepét. Fontos lenne, hogy a lokális és regionális feladatok fölé, mintegy védőernyőként is, az egyes szakmák országos, akár nemzetközi szintű prioritásai boruljanak. A kettő közötti összhang, organikus kapcsolat talán valamelyest kiegyensúlyozhatja a tárgyi kulturális örökség szerencsétlen szétdaraboltságát. Beleértem ebbe az egyetemes magyar néprajzi muzeológia feladatkörét is, amiben a határ menti múzeumoknak kiemelt szerepük lehet. Amiről utóbb beszéltem, az már túlmutat a néprajzi muzeológia szűken vett kérdésein, s egészében veti fel közgyűjteményi intézményrendszerünk néhány gondját. Tudjuk, hogy a vidéki múzeumokat jobbára az a helyi akarat hívta életre, amelyik - alapvető tevékenységük mellett - rájuk is ruházta a helyi közművelődés számos feladatát. 1949 után kifejezetten sok tevékenységgel bővült intézményeink feladatköre, az alapfunkciókon kívül. Az elmúlt évtizedben mindezekből csak azokat vitték ki intézményeink falai közül, amiből valaki pénzt tudott csinálni - a helyi társadalomnak való megfelelés igénye, immár a fenntartó tulajdonos elvárásaként, megmaradt. Az új törvény - eddig - nem változtatott azon, hogy megfelelni elsősorban a helyi elvárásoknak kell, ami nem feltétlenül kvadrál a valódi szakmai feladatokkal. Túl a régészet kvázi hatásköri feladatain, végképp nem ismert a fenntartó önkormányzatokban, hogy tulajdonosi szemléleten túl, milyen szakmai feladatok felett kell őrködniük. Valamennyi múzeumi szakma és intézmény más, de sok tekintetben hasonló gonddal küzd, ami a rendszeres konzultációt igényli, s a saját korlátaik között küszködő múzeumok virtuális összekapcsolását. Szándékkal nem beszéltem a finanszírozásról, pénzügyi gondjainkról. Múzeumainkban az alulfinanszírozottság megváltoztathatatlan, vélhetően soha nem is lehet olyan, amit mi optimálisnak éreznénk. Többekkel ellentétben, én nem emlékszem olyan időszakra, amikor a múzeumnak igazán jól ment volna: mindig egyszerre voltunk szegények és - más területen - gazdagok. Magam nyomasztó gondnak érzem, hogy az intézmények gazdálkodása mára jószerével szociális és