Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

rövid női bundákon, az ún. kuzsukon, az ingujjakon, aztán a surcokon virágzott ki ez a díszítő kultúra, amit ha alaposabban megfigyelünk, ugyancsak nem előzmények nélküli: felismerhetők abban, főleg a színek harmóniájában pl. a mezőcsáti fazekasság 18-19. századi díszítményei, vagy még korábban az északi megyék, a Felföld és Erdély festőasztalosainak színei és ornamentikája, ami legszebben a festett mennyezetdeszkákon jelent meg. A gazdagon díszített viselet rendkívüli értéket képviselt, ami a századelőn már egyre inkább szemben állt a tömegeiben elszegényedő, a leszármazottak között szétaprózódó, életképtelen, zsellér sorsot jelentő parcellán élő, summásmunkára és kivándorlásra kényszerített matyóság életvitelével. Csöppet sem meglepő az egyház harca a hivalkodó viselet ellen, aminek eredményeként a különösen nagy értéket képviselő ragyogókat, az ingujjak és surcok arany rojtjait nyilvánosan megégették. A szabadrajzú hímzés azonban a sokáig elhúzódó kivetkőzés után is általánosan ismert jellemzője volt az egykori matyó népcsoportnak. A lassú paraszti polgárosodás folyamatában - a kifelé reprezentáló viselet és hímzés mellett - egyre inkább egységesül a matyó mi tudat, identitás is. Ennek 20. századi formáját nemcsak a kulturális örökség és az egységesítő vallás teremti meg, hanem a helyi polgárság és születő értelmiség is, aki egész habitusában kifejezi matyóságát. Ez a réteg elviszi - valódi vagy vállalt - szülőföldjének világát az irodalomba és a művészetbe is. Miközben a matyó viselet és hímzés - pl. a kivándorlók révén is - eljut az Újvilágba, a gazdagok révén pedig megjelenik az operabálon, s szinte sugallja, hogy mindez az egész magyarság számára is vállalandó reprezentatív önkifejezés -, megjelenik mindez a piktúrában is. A gödöllői művésztelep, a Körösfői-Krisch nevével fémjelzett csoport számára mindez egy sajátos szín- és formavilág. A helybeliek, illetve a helyből elszármazottak számára azonban több ez a piktúra: matyóságuk, kötődésük vállalása is. Járossi Gyula képein jelenik meg a matyó viselet, Takács István ecsetje nyomán a matyó menyecske afféle paraszt madonnaként tűnik fel a különböző templomok freskóin. Meg kell itt említenem a matyó kulturális örökségért igen sokat tett festőművész, rajztanár, Dala József nevét, de - megítélésem szerint ebbe a vonulatba illeszkedik Skarbinecz György festészete is. Benne a matyóföld mind táji, fizikai környezetében, mind társadalmi, szociális mikrokörnyezetében megjelenik. Skarbinecz György 1932-ben született Mezőkövesden. A festés iránti hajlamot szülői örökségnek vallja, de bizonyára abból fakad látásmódja, képi világa is, hiszen édesapja fényképész volt, akinek felvételeit képeslapokon is árulták. A festést a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanulta, majd készségét, tudását az egri tanárképző főiskolán fejlesztette tovább. Aktívan 1981-től van módja festeni, képeit 1983-tól állítja ki rendszeresen. Alkotásai között - a korábban már említett kettős kötődést is tükrözve megtalálhatók a tájképek, csendéletek, kompozíciók, valamint a portrék is.