Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

Ha hozzászámítjuk mindehhez azt, hogy az Árpád-kortól kezdve rendkívül intenzív gazdasági és kulturális érintkezés mutatható ki a Felfölddel, de természetesen a magyar Alfölddel és a Tiszántúl népével is, akkor nyilvánvaló, hogy a mai Borsod-Abaúj-Zemplén népművészete egy történetileg és etnikailag is rendkívül differenciált, a szomszédos tájakkal és népcsoportokkal folyamatosan egymásra ható műveltség tükröződése. A helyi hagyomány mindig új meg új hatásnak volt kitéve, a tradíció mellett - ma divatos szóval - mindig jelen volt az innováció. A hímző asszonyok virágjai közé bekerült az alföldi summásmunkán látott, eltanult új motívum, a fazekasok formakincse távoli tájak ízlését is igyekezett szolgálni, a festőasztalosok gyakran Európa más tájainak műhelyeiben tanulták meg mesterségük fortélyát és formakincsét. Nem álló, mozdulatlan volt tehát a hagyományos népi kultúra, hanem folyamatosan alakuló, változó, melyben az alkalmazkodás különféle formái, az új divatok, ízlésváltozások állandóan a tradíció szövetébe ágyazódtak. Szemléletes példája ennek a matyó hímzés, amely a 19. század utolsó harmadában, lényegében 2-3 évtized alatt nyerte el ma is ismert térkitöltő gazdagságát és színvilágát, továbbörökítve ebben a szűcsornamentika hagyományait, s vált századunk első harmadában a magyar népművészet egyik legismertebb reprezentánsává. De példának említhetnénk a gömöri fazekasok termékeit is, amelyek formavilága lényegében az Árpád-kortól kimutatható, s a középkortól nyomon követhető hatása a magyar Alföld falvaiban is. Vagy gondoljunk a miskolci, mezőcsáti, s más központok fazekasaira, akiknek kontinentális léptékű legényvándorlásai nyilvánvaló hidat képeznek az egyes műhelyek készítményeinek formái és díszítményei között. Nem kívánom tovább részletezni azokat a gondolatokat és kérdéseket, amelyek általában a népművészet, s konkrétan e tárgyak kapcsán megfogalmazódnak bennem, de engedjék meg, hogy megosszak önökkel még egy kérdést, egy problémát. Olyat, ami mostanában talán sokunkat foglalkoztat, s amin talán többet is töprengünk, mint valójában kellene! Azt, hogy végtére is, mi értelme, mi haszna lehet manapság a népművészeti hagyománynak, s valójában mi értelme és haszna van ma egy ilyen kiállításnak? Mert ne tagadjuk, hogy mai világunkban szinte kibékíthetetlen az ellentét életünk tempója, mindennapjaink megélt sebessége és a múlt tárgyi emlékeinek méltósága, egy múzeumi kiállítás nyugalma között. Illyés Gyula írta jó évtizede: ,,A világ nyugtalan és boldogtalan! A rengeteg gond miatt szüntelen szorongásban él. Eleve morcosságra hajlik, s nem derűre. Ápolja a rossz közérzetét! Menj ki az utcára! Mintha állandóan hideg eső fenyegetne. Áporodott a munkakedvünk. Úgy látszik, még a szerelmesek is kelletlenül kullognának a légyottra... állandó közérzetünk összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint körülményeink indokolnák". Eddig az idézet. Nos, túl azon, hogy nekünk múzeumi embereknek egy percre sem szabad, nem lehet feladni annak reményét, hogy munkánk valahol formál, alakít, jobbít a világon, s túl annak bizonyosságán - ami az elmúlt hónapok során egyre gyakrabban deklarált, hogy ti. múltunk vállalása feltétele boldogabb jelenünknek és