Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

és Hofer Tamás tevékenysége, a két Gunda Béla-tanítvány, Zupkó Béla és az ugyancsak „matyó lány", Fügedi Márta megint egy korszakát, pászmáját jelenti a matyó kutatásnak. De van a dolognak egy másik rétege is: ne feledjük, hogy akikre ma itt emlékezünk, tanárok voltak, akik a kövesdi gimnáziumban tanítványokat, később, a múzeumban ismerőket és tisztelőket toboroztak az itteni kulturális hagyománynak. A hivatalos magyar múzeumügy 2002-ben ünnepli majd kétszáz esztendős jubileumát, rá egy évre, 2003-ban pedig a Matyó Múzeum fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Ezekre készülődve látjuk igazán, hogy mennyi fehér folt van a magyar múzeumügy históriájában, s az egyes intézmények történetében. Különösen szép feladat ezek kutatása a mai fiatalabb nemzedékek számára, akik nem csupán gyűjtemények, múzeumok történetét ismerhetik meg ebben a munkában, hanem a szereplőkét is - számos szép, értelmes és eredményes emberi életpályát. Úgy gondolom, ilyen szép élettörténetekre kell itt ma emlékeznünk, s rendkívül hasznos és a közösség számára fontos, példamutató személyiségek tevékenységére. Dala /0^/(1901-1985) a Matyó Múzeum alapítója volt, 1937-től első munkahelye volt a Szent László Gimnázium. Tanár, festőművész volt, aki a népi irodalom és a szociográfia hatására fordult a matyóság megismerése felé, s nem csupán írásaival, de festőként is sokat tett a matyó népművészet, népviselet megőrzéséért. Lukács Gáspár (1908-1986) 1934-től generációkat tanított a gimnáziumban, s - Dala József utódjaként - 1974-1981 között szinte maga volt a Matyó Múzeum. A legfiatalabb, ám a legrövidebb életű Herkely Károly (1916-1942) volt, aki a Néprajzi Múzeumban, majd a veszprémi múzeumban futotta meg roppant rövid életpályáját. Természetesen egészen eltérő életpályák, eltérő karakterek, de munkájuk, tevékenységük egyformán beépült ennek az intézménynek az alapjaiba, valódi és virtuális falaiba. Most látjuk igazán, hogy tevékenységük, s a rajtuk kívül már említett kutatók munkássága mennyire összeér, s mennyire tanulságos ívet alkot. Miközben különböző módon értelmezték a hagyományt, magát a matyónak nevezett regionális műveltséget, s volt, aki annak régiességét, mások éppen a változását hangsúlyozták, valójában egy érdekes folyamat rajzát konstruálták. Volt, aki a gazdálkodás alföldi jellegű örökségét vizsgálta, más annak az összefüggését a kertes település rendszerével. Volt, aki a matyó népművészet, díszítőművészet stílusjegyeit, más a korszakait, megint más annak „felfedezését" és elterjedését. A lokális társadalom kutatása éppen úgy nem maradt ki az elődök érdeklődéséből, mint a matyóság szociográfiája, nyelvének alakulása, tradíciója, jellemzőnek vélt jegyeinek képi, művészi megjelenítése, vagy vizuális antropológiája. Mindezek együtt alkotják azt a valóságos és virtuális korpuszt, amit ma ennek a népcsoportnak a történetéről, hagyományos népi kultúrájáról tudunk. Ez kapcsolja össze a kitűnő elődöket, s ettől összetartozó életmüvük itt, ebben a születő, alakuló kis panteonban is, ami reményeim szerint fejlődik, bővül majd, s amit - a három jeles személyiség előtt tisztelegve - ezúton megnyitok. (Elhangzott 2000. március 6-án a mezőkövesdi Matyó Múzeumban)