Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

láthatatlan poggyászukat. Tóth Imrét Diósgyőr nevelte föl. Népes atyafisága ma is a Lenin Kohászati Művekben dolgozik. A harminchat éves művész nem is festéket használ vásznaihoz. Úgy hihetnénk, valóságos anyagból építi kompozícióit. A színek ereje teszi ezt: a vörösnek súlya, heve és fénye van, ahogy az izzó buga megjelenik a kemence torkában. Gőzök és gázok szürke gomolygásán át látjuk az eget a Bükk felett. Kék az ég is, persze, de ilyen kékséget csak a diósgyőri kohók hátterében lehet látni. A barna variációiba külön világ fér bele. Kényszerít, hogy tisztelettel nézzük az olvasztár verejtékes kezét, halkan zördül, ha a gyárig érő erdők avarját idézi, dübörög, ha a csarnokok rozsdás vastraverzei közé vezet bennünket, lehangol, ha a régi munkáskolóniák tetőire pillantunk. Mindezt a sok érzékenyen valló színt a formák masszív izomkötegei fogják össze, s a határozott szerkezetben kapják meg igazi jelentőségüket, mint az egyes hangok a dallam szerkezetében. Grafikáit ugyanez a súlyos, fegyelmezett erő jellemzi..." Befelé fordulása tehát csak viszonylagos. Viszonylagos azért is, mert 1957-ben (mint már volt róla szó) a kapott díja mellé tíz fiatal művésztársával együtt több köztársaságot érintő tanulmányúton járt a Szovjetunióban. Volt a Kaukázusban és a Balti-tenger partján, majd a nagy „keleti" utazást követően egy 1963-as kiállítási díjként egy hosszabb tartózkodásra nyílt alkalma Itáliában. Az egyetemes művészeti értékekkel való személyes találkozáson túl az akkor keveseknek elérhető „nyugati" világ megtapasztalására is módja nyílt. Az idejében tett kitekintésekről Tóth Imre azt a tanulságot szűrte le önmaga számára, hogy neki a hazai hagyományokból kell táplálkoznia, amit ilyen kontextusban igen jónak ítél, s ehhez kell hozzátennie azt a keveset, amire ő egymaga képes. Egy riportban így nyilatkozott: „ Több országban voltam. Tapasztalatom végeredményben az, hogy lehetősége lenne az embernek arra, hogy más országban próbálja ki a szakmai képességét. Valószínű, jobban is élnék - mármint anyagi értelemben, de engem az soha nem vonzott, én azt tudtam lemérni, a magyarok nem is olyan rosszak, ami a mai képzőművészetet jelenti. ... Végeredményben nekem tartalmi szempontból ez a hazai talaj, vagy alapállás tud valamit adni. Az én életemben ez a legfontosabb. "