Goda Gertrud: Tóth Imre (Officina Musei 11. Miskolc, 2002)

Mezőfi Tibor), végül is hamar felhagy a rendszeres tanítással, s inkább otthonában, műtermében folytatott diskurzusokkal egyengeti tovább új barátainak pályáját. Csupán azt várja el munkájukkal szemben, amit magára nézve is elsődlegesnek tart, az őszinteséget. Képszerű hasonlatai jóindulatú, tiszta fogalmazása mögött érződik a segíteni akarás. Ezt a tulajdonságát ismerik fel azok, akik a műterméből alig kimozdítható festőt szinte napi rendszerességgel felkeresik. így egy egész pezsgő művészeti fórum jött létre. Szellemi iránymutatása pályatársaira is hatással volt, s kis túlzással mondható: iskola alakult ki körülötte, melynek vonzereje és varázsa még az új évezred elején munkálkodókra is kihat. A környék valamennyi kollegája találkozhatott itt egymással, s a városba látogató akadémiai professzor a szárnyát alig próbálgató szabadiskolás friss felfogásával szembesülhetett nála. Gerencsér Miklós író erről az alkotó légkörről egy munkájában így fogalmazott: „Kilátás a műteremből. Miskolc, Csabai kapu 20. Művésztelep. A szám inkább telket jelöl, mint házat, hiszen a parknak is beillő domboldal nyárfái, hársai és gesztenyefái alatt több épülethez vezet a gorombán kikövezett út. Csendes a porta, csendesek rajta a házak. Az élet bent folyik a falak mögött. Ott is csend van, mert a jó képek zaj nélkül szeretnek világrajönni. A felső épület egyik műtermében három festő üldögél a cserépkályha körül. Tóth Imre, a házigazda, Ficzere László és Feledy Gyula. Külsőre nagyon elütnek egymástól. A vendéglátó Tóth Imre olyan, mintha mindig valami készülő festményt nézne: fejét kissé hátraszegi, szemét éles pillantásra hunyorítja. Ficzere László valamely nyugalmazott generálisra hasonlít. Délceg, erőtől duzzadó ember. Feledy Gyula viszont aligha emlékeztet katonára: egészen bizonyos, hogy örökké vitatkozna őrmesterével a maga szerény, ártatlanul mosolygós modorával... íme, hát így különbözik egymástól a három festő, arcban, termetben, mozdulatokban, de rokonok sok mindenben, ami fontosabb a külsőségeknél. Közös a szülőföldjük. Közös az eredendő élményvilág, amely lényükké vált, mielőtt művésszé lettek. Mindhárman munkások voltak - munkások maradtak. Sok tájat bejártak a művészet tudni vágyó mesterlegényeiként, aztán hazatértek, otthont alapítottak övéik szomszédságában, hogy vászonra terítve, fába vésve, rézbe karcolva láthatóvá tegyék