Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)
ELŐSZÓ
nyaltán összetett folyamata transzformált népek viszonyává. Bár a kultúra kutatója a másságot - ma amúgy is frekventált fogalom a társadalom kutatásában és működésében -, az eltérő jegyeket figyeli meg előszeretettel, a közös tájhaza, az azonos földrajzi feltételekhez való alkalmazkodás igen sok hasonló vonást is eredményez, nem beszélve a polgárosodással, modernizációval járó uniformizálódás számos tényéről. Vagyis úgy gondolom, hogy a más nyelvet beszélő, más életmódot folytató, esetleg másfajta javakat produkáló, legalább részleteiben vagy szerkezetében más kultúrájú csoportok érintkezése a műveltségük egyik legfőbb jellemzője. Az európai középkorban, részben a termelés színvonala és tájilag eltérő nívója, részben a társadalmi és területi munkamegosztás következtében ezeknek a csoportoknak az érintkezését igazából nem gátolja meg, hogy más etnikumhoz tartoznak. A feudális kor paraszti társadalmában csakúgy, mint a polgárosodás időszakában a gazdasági kapcsolatok túlmutatnak az egyes népeken. Ennek egyik fő oka a geográfiai meghatározottságuk: különösen Közép- és Kelet-Európa területére igaz, hogy az egyes népeket gyakran markáns természeti, legalább növényföldrajzi zónák érintkezési vonala választja el egymástól, s ezzel is magyarázható, hogy különösképpen a marginális helyzetű csoportok életének és műveltségének közönséges része a más etnikumhoz tartozókkal való találkozás. 2 A Kárpát-medence vonatkozásában erre később még visszatérek. A magyarság története és néprajza szempontjából a népi kapcsolatok problematikája a tudományos érdeklődés kezdeteitől meghatározó jelentőségű volt. Azzá tette részben az eredet, az őstörténet iránti érdeklődés, valamint - gyakran az előzővel szembe is állítva - a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságot ért különféle népi hatások szerepének hangsúlyozása. Az egyik tehát a magyar népi műveltség keleti hozadékának problematikája, a másik pedig az új környezetbe való beilleszkedés kérdése. Az életmódban ez többször is az ázsiai, nomád hozadék és az európai, hangsúlyosan idegen hatás szembeállításában tükröződött. A magyarság és/vagy európaiság dilemma egyáltalán nem újkeletű, s abban a különböző népek hatása és példája egyaránt tükröződik. A kutatás ebben is hierarchizált: vannak a művelődés története szempontjából pozitívnak, előre mutatónak vélt népi hatások, s vannak másodlagosak, amelyek semmiképp nem jelennek meg egy nép életminőségét, kulturális színvonalát előre vivő értelemben. Ha a Kárpát-medence geográfiai térszerkezetét és etnikai arculatát egymásra vetítjük, akkor nem kétséges, hogy a népi kapcsolatok alapját az eltérő adottságú tájak népének különböző életmódja, s azok sajátos gazdasági szimbiózisa jelenti. Az életmódot, az anyagi kultúrát kutató etnográfus évei múlásával nem retten meg a geográfiai determinizmus el-elhangzó vádjától sem, legfeljebb a gazdasági ökológia szempontjaival, vagy más divatos felfogással igyekszik alátámasztani vélekedését. Erősíti ezt, hogy az érintett térség éppen a népi kultúra hagyományosnak vélt, s forrásokban is leginkább megragadható időszakában, a török kiűzését követően egy országtest része, s organikus rendként értelmezhető polgárosodásának, átalakulásának első nagy korszakában is, egészen a trianoni határok megvonásáig. Már Cholnoky Jenő felhívta a figyelmet arra, hogy a Szent István korában kialakult királyi vármegyerendszer földrajzi egységekhez igazodott, s a vármegyehatárok a legtöbb helyen természeti határokat (is) követtek. Ilyen módon - némi egyszerűsítéssel a közigazgatási egységek eltérő adottságú tájakat, különféle termelési feltételeket kapcsoltak egybe. Szembetűnő ez pl. a Felföldön, ahol az Árpád- és Anjou-kori vármegyék lényegében egy-egy medencében helyezkedtek el. J 2 Kádár L., 1943. 76.; Fodor F.-Teleki P.-Cholnoky J., 1928. 3 Cholnoky J., é. n. 164.
