Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

kiemelkedő jelentősége a tokaj-hegyaljai mezővárosok borának. A másik csoportját a gyümölcs alkotja az Alföld felé irányuló élelmiszerexportnak. Különösen a 19. század végéig, ill. a jelentős homoki gyümölcskultúrák kialakulásáig a peremterületek gyümölcse nagy tömegben jutott - vízi úton és tengelyen - az ország belsejébe. Elsősorban idő hiányában nem sorolhatom tovább azokat a javakat, amelyekkel évszázadokon át zajlott a nagy hagyományú táji árucsere-kapcsolat - ilyen példákat mindenki bizonyára nagy számban ismer. Az olyan sajátos, szinte márkanevek közismertek, mint a szomolyai cseresznye, a csányi dinnye, a Sajó-völgyi káposzta, debreceni szalonna, liptói túró, kassai sonka stb. Az észak-magyarországi és az alföldi tájak közötti csere különféle formái mind nagy múltra tekintenek vissza. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a 14-15. századtól, a városi és mezővárosi hálózat kialakulásától kezdve vannak kontinuus vonások a tájak közötti munkamegosztásban, valamint az árucsere egész térszerkezetében. Ennek meghatározó elemei a vásárok voltak, amelyek közül a legjelentősebbek az eltérő adottságú tájak érintkezési vonalán húzódtak végig sajátos vásárvonalként. Különösen nagy jelentőségű volt az Alföld északi és keleti peremén végigfutó vásárövezet, aminek Vác, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj, Sátoraljaújhely, Munkács és Nagyszőlős voltak a csomópontjai, s folytatódott Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár felé, hiszen a magyar Alföld a Keleti-Kárpátok irányában éppen ilyen „szeletet" kapcsol össze a centrális és marginális zónák vonatkozásában, mint a Felföld felé. Ha az előzőleg említett vásárövhöz nem is hasonló súlyú, de nagy fontosságú volt a felső völgymedencék csomópontjait felfűző vásárzóna: ennek Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa voltak a legjelentősebb települései, de nem elhanyagolható Balassagyarmat, Jolsva, Murány, Rimaszécs, Tornallya és Nagyberezna szerepe sem. A szomszédos nagytájak, ill. az egyes mikrorégiók közötti cserében - a szervezett árucsere-alkalmak mellett nagy szerepe volt a csere spontán formáinak. Ezt jelentős fuvaros-réteg is bonyolította, de a parasztemberek számára is rendszeresek voltak a kereskedőutak. Számos leírásból jól ismertek azok a vándorárusok, vándoralakok is, akik időről időre útra keltek portékájukkal a távoli tájak felé. A trencséni, túróci olejkárok, vagy a sáfrányosok tevékenysége középkori eredetű, de a sonkolyosok, bordások vagy a bosnyákok éppoly közismertek voltak, mint a vándoriparos drótostótok és üveges tótok. Az eddigiek zárásaként eredetileg azokról a műveltségi tényezőkről kívántam még szólni, amelyek a felsorolt gazdasági tényezők következtében változtak, alakultak. Úgy érzem azonban, hogy talán fontosabb nyomatékosítani egy, az eddigiekkel alapvetően összefüggő problémakört. Az eddigiekben érintett két szomszédos nagytáj között, de azokon belül is évszázadokon át kimutatható volt az a gazdasági harmónia, ami a történeti Magyarország gazdasági életének egyik legfontosabb összetartója volt. A korábban említett „medenceszerkezet", a Kárpát-medence eltérő adottságú tájainak körkörös elrendeződése, a sík vidék, a domb- és hegyvidék egyes tájain belül is az eltérő adottságú kistájak összeműködését biztosította a különböző tevékenységi formák révén. Ehhez képest az I. világháborút követő békerendszer, Trianon valójában gazdasági diszharmóniát teremtett országhatárainkon túl is, nemcsak a mai Magyarország területén. A néprajzi adatok is egyértelműen jelzik a korábbi kapcsolatok rendjének megbomlását, zavarát. Az alkalmazkodási formák sokszínűségének feltárásával lényegében az is körvonalazódik, hogy a tájak hasznosításában felgyülemlett, sokgenerációs tapasztalatok figyelmen kívül hagyása az elmúlt ötödfél évtized során miként járult hozzá - a gazdasági válság mellett - tapasztal-