Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyet nem ritkán az egyes természeti tájak feltételei rajzolják ki. Később ez az összefüggés lényegesen differenciáltabb lesz, ám bizonyos, hogy a síkságok, dombvidékek és hegyvidékek népessége termelő tevékenységével mintegy kiegészíti egymást, s a magasabb térszínek kolonizálásának feltétele volt a sík vidék élelmiszerfeleslege. Az életmód, vagyis a környezeti korrelációk és az azokhoz kapcsolódó társadalmiműveltségi felépítmény változása történeti folyamat, s nem egyszerűen az ökológiai változások eredménye. Ahogyan Frisnyák Sándor fogalmaz: „Minden történelmi korszak embere tudta, hogyan lehet a földrajzi környezet kedvező adottságait racionálisan hasznosítani. A termelési-gazdasági tér speciális vonásait a vele összefonódó természeti környezet és a társadalmi-gazdasági tényezők, politikai feltételek stb. együttesen határozták meg." Az ily módon kialakuló egységek között az emberi kultúra legkorábbi helyi szakaszaitól kezdve kimutathatók az érintkezés, a különböző szintű „kiegyenlítődés" nyomai, elsősorban a javak cseréje vonatkozásában. Az árucsere az egymástól különböző javakkal rendelkezők közötti kapcsolat egyik legszembetűnőbb formája. A különféle feltételek között, más-más módon megtermelt javak kicserélésének igénye természetes része a legkülönbözőbb korok műveltségének; az eltérő adottságú régiók, nagy- és kistájak népességének életmódjához elválaszthatatlanul hozzátartozik a tájakon belüli csere és munkamegosztás, valamint a szomszédos, gyakran távoli vidékek népével való állandó vagy periodikus gazdasági kapcsolattartás. A megtermelt javak minősége, az életmódban, ill. a műveltség egészében elfoglalt helye és szerepe, nem utolsósorban pedig az eltérő adottságú tájak közötti távolságok természetesen alapvetően befolyásolják a csere jellegét és lehetőségeit: amíg az egymástól távolabb élők általában csak a legszükségesebbre korlátozták a cserét, s csak kevés ember vett részt abban, addig a szomszédos tájak között az árucsere rendszeressé, szinte állandóvá vált, s valóságos mozgalomként jelent meg a népesség életmódjában. A változatos táji adottságú Kárpát-medence területén a fentiek igen gazdagon bemutathatok és értelmezhetők, de különösen markáns példával szolgál az északmagyarországi tájak és az alföldi vidékek közötti kapcsolatok vizsgálata. Anélkül, hogy túlzottan messze nyúlnánk vissza az időben, s különösen, hogy a különböző korok és társadalmi formációk megnyilvánulásai közé egyenlőségjelet tennénk, mégis fel kell említenünk, hogy éppen a Felföld táji adottságainak eredményeként már az őskortól nyomon követhetők a primitív csere nyomai: gondoljunk csak a miskolci Avas kovapadján készült eszközök, vagy a Tokaji-hegység obszidiánjának útjára, vagy arra, hogy a földrajzi térszíneknek megfelelően hogyan tagozódnak az Alföld és a Felföld területén a bronzkori kultúrák, azok vélhető gazdasági érintkezéseivel, kapcsolataival. Mindez persze sokkal egyértelműbben átvilágítható a magyarság megtelepedését követően. Már Cholnoky Jenő is rámutatott, hogy a Szent István korában kialakult királyi vármegyerendszer földrajzi egységekhez igazodott, s a vármegyehatárok legtöbb helyen természeti határokat (is) követtek. Ily módon - némi egyszerűsítéssel persze - a közigazgatási egységek eltérő adottságú tájakat, különféle termelési feltételeket kapcsoltak egybe. Különösen szembetűnő ez a Felföldön, amelyről Cholnoky megállapítja, hogy vármegyéi az Árpád-korban, ill. az Anjou-korban valójában egy-egy medencében helyezkedtek el. Megerősítik mindezt Heckenast Gusztáv kutatásai, aki a korai Árpád-korban - a fejedelmi, ill. királyi szolgálónépek kapcsán - bizonyos tevékenységi formák tömbösödését igazolja, megrajzolva ezzel az eltérő adottságú tájak különféle hasznosításának né-