Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

meglevő földek is egyre nehezebben müvelhetők és fokozottan veszélyezteti azokat a talaj eróziója is. Mindez, s számos egyéb, lokális tényező a mezőgazdálkodás mellett sokféle kézműves-tevékenységre ösztönzi a domb- és hegyvidék népességét. Jóllehet a mostoha adottságú tájakon is szemtermelésre törekszik a parasztüzem, amellett - különböző szinten - sokféle tevékenységet folytat. Ha helyben, vagy a közelben munkát vállalva tavasztól őszig a mezőgazdaság foglalkoztatja, akkor ősztől tavaszig erdőt irt, fát közelít, fuvart vállal, vagy fát farag. Ha saját földje csak kevesebb munkát ad - gondoljunk pl. az Alacsony-Kárpátok jobbára szénatermő területeire -, akkor nyáron 2-4 hétre aratást vagy/és cséplést vállalt a sík vidéken, egyébként erdőn, vagy ipari üzemek környékén dolgozott, s a feleség, illetve a család végezte el a gyenge földecske körül a szükséges munkát. Miközben a domb- és hegyvidék iparűzői csak igen későn, a 19. században szakadnak el a földműveléstől illetve a mezőgazdálkodástól, s 1848 előtt a falusi és mezővárosi iparüzők zöme zsellér, vagy telkes jobbágy volt, aki az iparűzés mellett gazdálkodott is, addig a peremvidékek jobbágynépességének jelentős része az év nagy részében nem mezőgazdálkodott. A felföldi megyéket tekintve: erdömunkát végzett, fuvarozott, favágóként, vagy fuvarosként dolgozott a vashámorok, üveghuták, bányák körül, követ fejtett és faragott, talpfát, hordódongát és legkülönbözőbb faeszközöket készített, s a legkülönbözőbb kézmüvestevékenységet végzett. A domb- és hegyvidéken mindez része volt a tradicionális népi műveltségnek. Két elemet külön is hangsúlyoznom kell a fentiekből. Egyrészt azt, hogy a jobbágynépesség - kisegítőként, segédmunkásként - ott volt a különböző manufaktúrák, később nagyüzemek; bányák munkahelyein, s-a 17-18. századtól jól adatolhatóan - sajátos kettősség jellemezte az életmódját. A másik az, hogy - a jobbágyfelszabadítást megelőzően földesura számára is -, rendkívül sokféle eszközt, tárgyat készített, amelyek útját jól nyomon követhetjük a történeti forrásokban: egyértelmű, hogy elcseréli termelt javait a sík vidék népességének mezőgazdasági fölöslegére. Nincs lehetőség egy előadás keretei között a fentiek részletes adatolására és bizonyítására, de két történeti metszet kitűnően alkalmas a kérdéskör átvilágítására. Az egyik az 1770-es években készült, Mária Terézia-kori úrbéri bevallások (investigatio) sora, amelyek közül magam Zemplén, Zólyom, Sáros, Liptó megyék anyagán tudom igazolni, hogy a feudális kor nem akadályozta a domb- és hegyvidék jobbágynépességének sokféle tevékenységét, sőt ösztönözte kereskedelmét és távoli munkavállalását a portio megfizetéséhez szükséges pénz megszerzése érdekében. (Más a helyzet persze a sík vidéken, ahol soha nem elegendő a jobbágymunka a földesúri birtok megművelésére.) A másik metszet az 1828-as regnicolaris összeírás időszaka, mely összeírás anyagán Bácskai Vera és Nagy Lajos mintaszerűen mutattak rá az egyes tájak termelési hagyományainak kapcsolódásaira, arra, hogy a piac- és vásárkörzetek miként közvetítik a történeti Magyarország termelési körzeteinek történetileg kialakult vonulatait. Anélkül, hogy elhallgatnám a jobbágyfelszabadítás jelentőségét, a jobbágy-paraszti árucsere, vagy akár a paraszti ipar területén, számomra nem kérdéses, hogy az egyes falvak, kistájak hagyománya, a szakosodás igen sok formája olykor több évszázadra nyúlik vissza, s generációkon át kijelöli az ott élő népesség helyét a táji munkamegosztás keretei között. 2. A címben jelzett két fogalom, a kézmüvesáru és a népi kereskedelem közötti legsajátosabb, a néprajzi kutatás számára talán legizgalmasabb kapcsolatot a különböző