18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

CSÍKI TAMÁS: Wellmann Imre és mezőgazdaság-történetünk új útjai

WELLMANN IMRE ÉS MEZŐGAZDASÁG-TÖRTÉNETÜNK ÚJ ÚTJAI „... terram non cessatione, sed cultura opus habere... " Aligha találhatnánk jellemzőbb idézetet az 1994-ben elhunyt Wellmann Imre történetírói pályájának summázatára. Elete csaknem az egész 20. századon, tudományos-kutatói tevékenysége is több, ma már használhatjuk a jelzőt, történeti korszakon átívelt. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert Európa ezen régióiban a történeti korszakok egyúttal élesen elkülönülő történetírói korszakokat is jelentenek, amelyek között nemcsak a szerves fejlődés, de az átmenet, a múlt értékeinek átmentése is nem egy esetben lehetetlen volt. Wellmann Imre azon kevés 20. századi történetíróink közé tartozott, akinek, bár hivatali pályáján az említettekből szinte törvényszerűen következően számos kudarcot, sőt megaláztatást kellett elszenvednie, történeti érdeklődését, korán kialakuló szemléletét s a tárgyához való közelítésmódot sem kellett alapvetően megváltoztatnia, miközben újabb és újabb tudományos feladatokat tűzött maga elé, s oldotta meg azokat mind színvonalasabban. Ily módon tudományos tevékenysége, történetírói-történészi fejlődése, minden egyéb megpróbáltatás ellenére töretlennek mondható, szerves egységet alkot, így modern kori történetírásunk legnagyszerűbb, legmaradandóbb teljesítményei közé emelkedhetett. Mindebben kétségtelenül jelentős szerepe volt a pályakezdés szerencsés tényezőinek. Édesapja, Wellmann Oszkár a két világháború közötti magyar állatorvos-tudomány és állattenyésztéstan kimagasló alakja, akinek tudományos munkásságában az elmélet és a gyakorlat szervesen kapcsolódott össze (pl. az egységes törzskönyvezési rendszer egyik kidolgozója volt, ami elengedhetetlen feltétele az állattenyésztés korszerűsítésének), s ez a fiatal Wellmann Imre gondolkodásmódját is befolyásolta. Annál inkább, mert előbb a közgazdaságtudományi karon mezőgazdászatot hallgatott, ami nemcsak az európai és a magyar agrártörténet mélyrehatóbb megismerését, de olyan gyakorlati ismeretek megszerzését tette lehetővé az agrárgazdaságtan különböző ágazataiban, amelyeket később közvetlenül tudott hasznosítani agrártörténeti munkáiban is. Mert, csak néhány kiragadott példát említve, a nyomás rendszer lényegéről, a 18. századi terméseredmények modern szemléletű számításáról vagy a trágyázás szerepéről írt igen mélyreható elemzései aligha nélkülözhették ezeket az előismereteket. Mindez egyúttal jó ajánlólevél a budapesti bölcsészkar, 1930-tól folytatta itt tanulmányait Wellmann, mindenekelőtt Domanovszky Sándor számára, akit a fiatal agrárszakember kezdettől fogva első számú mesterének tekintett. Doma'Wellmann Imre történetírói pályáját, jelentőségét Glatz Ferenc (História 1994/8. sz. 12-13. 1.) és Gtmst Péter (Századok 1995. 1. sz. 243-252. 1.) méltatta, illetve foglalta össze, mely írásokra e bevezetőben is támaszkodtunk. (A kötetben közölt Wellmann-bibliográfia szükségtelenné tette, hogy az itt említett munkákat külön jegyzeteljük.)