18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Néprajz és gazdaságtörténet
nyeihez alkalmazkodjék. Nincs más hátra: az etnográfusnak úgy kell vennie őket, amint vannak, egyéni és közösségi, fejlett és primitív elemeik egész együttesében. Természetes viszont, ha közelebb vagy távolabb tudja magától őket, aszerint, hogy mekkora szerephez jutnak bennük a népi közösség alkotásai. Sorra vévén a történettudománynak a „művelődéstörténeti" ágait, első pillantásra világos, hogy a jogtörténelemben a felsőbb társadalom egyéni termékei jutnak túlsúlyra. Törvény, rendelet jogtudósok műve, úri pörösködés: egytől-egyig idegen a nép lelkétől; a néprajzos hálójában alig akad fenn más, mint a szokásjog s az úriszéki bíráskodás történetileg alig bolygatott tárgyköre. De nem valami jelentős az sem, amit a szellemi kultúra történelme nyújthat a néptudománynak. Mily keveset tudunk a népnevelés múltjáról a felsőbb oktatáshoz képest! Milyen gyér a népi babonák történeti feldolgozásainak száma, szemben a tudomány fejlődésének büszke rajzaival! S hasonló arányokra bukkanunk, ha azt vizsgáljuk: mekkora hely jutott népi irodalmunk, művészetünk, vallásosságunk fejlődésének - a „tulajdonképpeni" irodalom, művészet s az egyház történetéhez viszonyítva - históriai irodalmunkban. Egyedül a gazdaság- és társadalomtörténetben billen a nép javára a mérleg; itt az egyén szerepe teljesen háttérbe szorul. A gazdálkodás hagyományos szervezete s formái az emberi fejlődés évszázadain át olyan masszív tömeget alkottak, hogy egyéni kezdemény alig mozdíthatott rajtuk. Hősöket csak a hadakozás, a politika s a szellem története ismer; a gazdasági munka, mint alacsonyrendű foglalatosság, mindig széles tömegek vállára hárult. Arra meg nem is kell bővebben kitérnünk, hogy a társadalomtörténet, rendeltetésénél fogva, a kollektíváimnak tudománya; midőn az úri rend sorsát veszi szemügyre, akkor sem feledkezhet meg a népről, amannak tápláló-éltető alapjáról. A művelődéstörténet sok ága-boga közül tehát a gazdaság- és társadalomtörténet vet a néprajz körében legmesszebb gyűrűző hullámokat. Gazdaság- és társadalomtörténetet mondtunk, mert a történettudománynak e két szomszéd mezeje szinte határmezsgye nélkül simul egymásba: ameddig a múlt ködén áthatolhat szemünk, a gazdálkodásnak társadalmi formáció: kisebb-nagyobb közösség a hordozója, a társadalom szerkezete viszont a vagyonmegoszlás pillérein épült mindenkor. De a gyakorlatban egyszerűen gazdaságtörténetet is mondhatunk, mert a szociálhistória, mint afféle fiatal tudományág, meglehetősen kiforratlan még, s problémáihoz egyelőre leginkább a gazdaságtörténelmen át férkőzhetünk. íme: eggyel több ok arra, hogy amit történelem és néprajz, majd művelődéstörténelem és néprajz kapcsolatairól mondottunk, a gazdaságtörténelmen át nyerje el teljesebb értelmét, legfőbb jelentőségét. IV. Néprajz és történet viszonyát vizsgálva egyre mélyebben hatoltunk a história belsejébe; a gazdaságtörténelemig jutottunk, mely a kultúrtörténelmen belül, jelentőségéhez képest, előbb „anyagi művelődéstörténelemmé" izmosodott, úgy haladt tovább az önállóság felé. Most még egy lépést kell tennünk előre, hogy a gazdaságtörténetnek arra a szűkebb mezejére érhessünk, mely legbővebb aratást ígér az etnográfusnak; ez a lépés az agrártörténelemhez vezet.