18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban

másrészről a hivatásos tisztviselő tudása és tapasztalata versenyre kél a nagyurak magas méltóságában gyökerező tekintéllyel, sőt hovatovább felül is kerekedik rajta - együtt jár ez a szakszerű hivatali munka természetével. Az ország hagyományos szokása szerint egyszerű köznemest és fényes főméltóságot még roppant távolság választott el egymástól: a rendi gyűlések rangsorában a nádor, a prímás, a kalocsai érsek, országbíró, bán, tárnokmester, grófi és báró rangot viselő megyéspüspökök,, udvari főméltóságok, pozsonyi főispán, koronaőrök, örökös főispánok, többi főispánok, főrangú kir. tanácsosok, köznemes megyéspüspökök, főnemes címzetes püspökök és egyéb egyházi méltóságok, hivatalt nem viselő grófok és bárók, köznemes címzetes (választott) püspökök szigorú rendben követték egymást, s csak aztán, tőlük nagy távolságra sorakoztak egymás mögé a tulajdonképpeni köznemesek különféle kategóriái, legvégül a városi polgárokkal. Az abszolutizmus rajta volt, hogy e rendi hierarchiának az udvarhoz közelebb álló csoportjain belül, s mindenekfölött az új központi hatóságokban a hivatali érdekeknek, azaz saját szempontjainak megfelelőbb sorrendet juttasson diadalra, de a hagyományos, megfellebbezhetetlen rangsorolást - a rendiség korában - nem háríthatta teljesen félre az útból. Az új dicasteriumokban a társadalom alsó lépcsőfokairól származó tisztviselő - a segédhivatal ranglétráján királyi kegyből felfelé kapaszkodva - eljuthatott a titkári méltóságig; a tanács asztala körül főpapok, bárók és mágnások: az ország három „primarius status"-ának tagjai együtt tárgyalhatták az ország ügyeit a velük rangban forma szerint egyenlő köznemesekkel, s ülésben, szavazásban ugyanúgy a szolgálatban eltöltött idő megszabta sorrendnek hódoltak valamennyien. De amint a főnemes nem kezdhette alul, segédhivatali szinten, úgy a tanácsban is áthághatatlan maradt a választófal főrangú és köznemes között. A senium elve csak e két kategórián belül érvényesülhetett, ott is csak lassankint és tökéletlenül. Az udvari hatóságokban már a XVII. század végén uralkodóvá lett, de a grófok és a bárók hagyományos rangkülönbségét még 1718-ban sem sikerült maga alá gyűrnie. A helytartótanácson belül pedig megalakulásakor még tisztára hagyományos rangszempontok adták a sorrendet; a kinevezés időpontja, pusztán a jövőre kiható érvénnyel, csak 1725-től fogva lett irányadóvá. S akkor is szűk keretek közé szorítva: a főrangűakon belül (a főpapok különféle csoportjait nem említve) kiváltságos helyzetben maradtak az országbárók s a titkos tanácsosok (1725), grófi rangú főpap mentesült a senium hátrányos következményeitől (1726), a grófok s a bárók közti választófalat pedig csak 1727-ben sikerült ledönteni. Még több az ingadozás és következetlenség, ha a hivatalok egymás közti tanácskozásának rendjét vesszük szemügyre. A kamara 1692 óta kifejezetten egyenrangú volt a kancelláriával: „concertatio"-jukban a tanácsosság seniuma adta a jelenlevők rangsorát. De míg az utóbbi természetszerűen felette állt valamennyi országos dicasteriumnak, a kamara legfeljebb egyenlőnek mondhatta magát a helytartótanáccsal (hiszen közös tanácskozásukban mindig a helytartótanács első kiküldöttjét illette az elnök tiszte), a királyi táblát meg éppen csak elvben utasíthatta maga mögé, a valóságban átengedte neki az elsőséget ülésben, szóban egyaránt. Viszont a királyi tábla felettes fórumának, a hétszemélyes táblának tagjai kénytelenek voltak beleegyezni abba, hogy a kamarával egyenrangú helytartótanács képviselői egyszerűen megelőzzék őket.