18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban

Hosszas küzdelem, sok ingadozás és következetlenség után tehát végre uralkodóvá lett a senium elve az ország központi hatóságaiban is; a hagyományos szokás, a rangok figyelembevétele szűk térre szorult vissza, a főpapok s a legelőkelőbb főurak exkluzív csoportjára. A tradicionális rétegződésen nyugvó természetes társadalmi rendnek meg kellett hátrálnia a bécsi udvar diktálta mesterséges, mechanikus kategóriák elől; a régi nagy családok sarjai elvesztették hajdani döntő szerepüket az ország sorsának kormányzásában. Csak annyi szavuk volt már, mint a Habsburg-abszolutizmus hirtelen nagyra nőtt, kipróbált híveinek, sőt az elsőbbséget, az irányítást is azoknak kellett engedniük, ha a király kegye később juttatta őket az új hivatalokba. A rendiség igazi képviselőinek ilyen egyenkint való háttérbe szorítását még teljesebbé tette az a bánásmód, melyben együttesen, mint az országos dicasteriumok tagjai részesültek az udvari hatóságok tisztviselőivel szemben. Miután ugyanis a tanácsosok egymásutánja az egyes hivatalokon belül szilárd alapokon nyugodott, azt is tisztázni kellett még, hogy két dicasterium együttes tanácskozásakor mi legyen az ülés s a szavazat sorrendje. A kancellária és a kamara tanácsosai között, mint láttuk, 1692-i rendelkezés értelmében a senium adta a sorrendet; egyébként pedig a kancellária elsősége nem volt vitás, egyszerűen leírt a helytartótanácsnak és a kúriának, de közös tanácskozásba nem ereszkedett velük. A két udvari hatóság közül a kamara volt az, amelynek az országos dicasteriumokhoz való viszonyát rendezni kellett. Az 1723: 19. tc. kimondta, hogy két kamaratanácsos legyen jelen a királyi tábla ülésein, valahányszor a neoacquistaperek kerülnek tárgyalásra, de nem állapította meg, hogy hol üljenek, s milyen sorrendben szavazzanak. A kérdést a kamara oly fontosnak találta, hogy már 1724 márciusában külön bizottságot küldött ki megvitatására, s abba a kancellária egyik tanácsosát is meghívta. A megbeszélés eredményeképpen a kancellária június 4-én leírt a táblának, hogy a király rendeléséből minden más tanácsossal szemben a kamara consiliariusainak kell engedni az elsőbbséget egy-egy statuson belül. Ugyanekkor az udvari kamara hasonló értelemben értesítette a magyar kamarát (holott egy évvel előbb még az utóbbinak tanácsosaira bízta, hogy a királyi biztosokkal és más országos tanácsosokkal közös megegyezés alapján módoljanak ki valamit a kölcsönös incidensek elkerülésére, azaz a mielőbbi együttműködésre). A tábla ülnökei azonban semmiképp sem akarták átengedni kijelölt, megszokott helyüket a kamara tanácsosainak; mint az ország legfőbb állandó bíróságának tagjai joggal is láthattak megaláztatást a király pénzügyi tisztviselőinek előbb-ültetésében. Az uralkodó végül is, hogy az ítélkezésben zavarok ne támadjanak, s a perek tárgyalása késedelmet ne szenvedjen, a kamaratanácsosok elsőbbségét azokra az esetekre korlátozta, amikor a tábla bírái nem megszokott ülésrendjükben tanácskoznak együtt velük. A neoacquista-ügyek tárgyalásakor azonban megmarad a bírák szokott egymásutánja, a kamara két tanácsosa pedig üljön külön kis asztalnál az elnöklő személynöktől jobbra, s mint aki a fiscus ügyeiben járatos, elsőnek szavazzon. A tábla bírái azonban ebbe a jellemzően körmönfont áthidaló megoldásba sem nyugodtak bele, úgyhogy a király jó egy esztendő múlva a szavazásban is nekik engedte az elsőbbséget, igaz, megint csak bírósági, s nem bizottsági tárgyalásban (az utóbbi eset azonban gyakorlatilag nem jött számításba.)

94 "''Conc exp. 1724. márc. 8. és jún. 4.; Ben. res. 1723. jún. 2., 1724. máj. 23. és aug. 11. („ne...