18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

annál nagyobb súllyal esett a latba, mert egyértelmű volt az uradalom rendelkezésére álló munkaerő-mennyiség csökkenésével, már pedig a XVIII. század második felétől fogva a királyi hatalom jobbágyvédő politikája többé-kevésbé útját állta minden további robotnövelésnek. A majorsági üzem felhasználható munkaereje tehát minőségben, de mennyiségben is inkább csökkent az idők folyamán, nemhogy gyarapodott, s mire a XVIII. század végén eljött volna a haladottabb, intenzívebb gazdálkodás ideje, a hagyományos, extenzívebb földművelés követelményeinek is alig felelt meg már. Mindebből kitűnik, hogy az újkor allodizáló nagybirtokosa sem számottevő tőkét nem fektetett be üzemébe, sem pedig olyan speciális munkarendszert nem épített ki magának, mely gazdaságát bizonyos extenzív irányai mennyiségi fokozáson túl intenzitás tekintetében is jelentékenyen a parasztgazdaságok szintje fölé emelte volna. Intenzív megművelésnek mindenkor előfeltétele a sűrűbb népesség, már pedig a paraszttelkeket bekebelező majorság, a szegénység megélhetését nehezítve, éppenséggel nem szolgálta a lakosság szaporodását. Az extenzív művelés ok s egyszersmind következmény is; következménye annak, hogy az allódium nem tudott mást tenni a hagyományos gazdálkodásmód helyébe, s ez megint összefügg azzal, hogy útját állta a parasztbirtoklás fejlődésének, a telekszám s a rajta élő népesség gyarapodásának. Jellemző, hogy a mezőgazdálkodás újkori újjászületésének nem az allodizáló nagybirtok, hanem a nyugati apró parasztgazdaság, Németalföld és Anglia sűrűn lakott vidéke az eredeti színhelye. Igaz, hogy itt évszázados fejlődés készítette elő a talajt az intenzív művelés számára, míg a Kelet Gutswirtschafíjainak hagyományos munkarendszerét nem lehetett egyik napról a másikra a minőségi termelés céljaihoz idomítani; enélkül pedig nagyobb befektetéseknek nem volt sok értelme, hiszen ezek kihasználására a robotmunka nemigen nyújtolí lehetőségekéi. De az allodiális gazdálkodásnak nem is az intenzívebb termelés, hanem piacra vihető feleslegek előállítása a célja, nagy tömegben fogyasztott termények s nem minőségi áru produkálására törekszik. Amíg tehát a XVIII. század vége óta a mezőgazdaság modernizálódásával párhuzamosan az ipar és a közfogyasztás életre nem hívta új agrárcikkek tömeges keresletét, az allodiális üzem szükségképp megmaradt az egyoldalú gabona-gazdálkodás hagyományos keretei között. A földművelés valamennyi ága közül egyedül a gabonatermelés egyesítette magában egy elsőrendű életszükséglet fedezésének előnyeit a legkisebb tőke- és munkabefektetés lehetőségével. Ha valahol, hát éppen a kenyérnövények termesztése terén jutott igazán döntő szerep a természetnek a gazdálkodás másik két tényezőjének rovására, csak itt történhetett meg az, hogy a kamara a XVIII. század elején a munka értékét a termés felére becsülte, ennek másik felét teljesen a természet közreműködésének tulajdonítván.

32 A puszta gabonatermelésnek kétségtelenül megvolt az az előnye, hogy primitív eszközökkel s a hagyományos keretek közt nagyobb eredményt, több tiszta jövedelmet bajos lett volna elérni. De az egyoldalú gazdálkodás s vele a természet erőire való túlságos hagyatkozás nem ritkán végzetes következményekkel járt: ha a gabonára rossz esztendő jött, nem volt más termény, mely a bevétel kiesését ellensúlyozhatta volna, sőt sokszor a szükséges vetőmag és konvenció előteremtése is nehézségekbe ütközött; viszont jó aratás V2 Wellmann, 125. 1.