18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji kormányhatóságokban

Mindez azonban túlságosan kényelmes magyarázat, s a problémának csak egyik oldalára vethet világosságot. A rendi gyülekezetekben kiütköző elsőbbségi ellentétek nagyobbára valóban a bécsi udvar barokk-rokokó mezbe öltözött társadalompolitikájával függtek össze: bennük a hatalmukat, tekintélyüket féltő régi, törzsökös főurak küzdelme lobbant lángra a királyi kegyből felemelkedett új főnemesség ellen. De a XVIII. század elején támadt rangviták nagyobb része máshonnan: a hivatali élet talajából sarjadt, bármennyire át- meg átszőtte gyökérszálaival a rendi társadalom újjáalakuló felső rétegeit. A döntő változások közül, melyek a XVIII. századdal köszöntöttek be a magyarság életébe, a hivatali szervezet megújulása egyike a legjelentősebbeknek. A Habsburg-abszolutizmusnak kedvezőbb alkalom kínálkozott ekkor a fejlett újkori államigazgatás kiépítésére, mint bármikor azelőtt. A török kiűzésével véget ért a magyarságnak s erőinek végzetes megosztottsága, az utolsó rendi felkelés leverésével immár a partikuláris erők centrifugális szerepe is a múlté, s ezzel eltűnt a legfőbb akadály az abszolút, egyedüli uralkodói akarat általános érvényesülésének útjából. Csak a korszerű állami adminisztráció megszervezése hiányzik még, hogy a terjeszkedő központi hatalom birtokába vehesse, mindenestül az uralkodó szolgálatába állíthassa az egész országot. A király udvari hatósága, a kancellária már az 1690-i reform során alkalmazkodik az új idők új követelményeihez; 1724-ben az új, országos dicasteriumok is megkezdik működésüket, s azzal készen áll az állami apparátus, hogy rajta keresztül az abszolút uralkodó az élet minden vonatkozásában érvényesíthesse akaratát. Az új központi kormányszervek legfőbb jellemző vonása, hogy kollegiális berendezésűek, szervezett segédhivatallal; a tisztviselők között már található bizonyos munkamegosztás, de az elintézés súlypontja a tanácsban való együttes tárgyaláson van. Addig az országos gyakorlat ilyen rendszeres, közös tanácskozáson alapidő állandó ügyintézést nem ismert. (A kamarák működése más lapra tartozik, a többi kollegiális testületek - mint a királyi tanács, az országgyűlés, a kúria, a megyei congregatiók és sedriák - pedig csak nagyobb időközökben ültek össze együttes munkára.) A régi központi igazgatás lényegében a rendi főméltóságok, elsősorban a nádor egyéni felelősségen nyugvó, személyes tevékenységén alapult. Az ország gondját persze ők sem hordozhatták egyedül, nekik is voltak segítőtársaik, de csak az adminisztrációban: alkalmazottak és nem kollégák, alárendeltek s nem egyenrangú tanácskozó társak. Az alnádor, a nádori ítélőmester, secretarius, stb. mind a palatínus személyes híve, familiárisa; az ő nevében, utasításához híven cselekszik, az ő egyéni elhatározását hajtja végre, egyedül tőle vár jutalmat, kifelé nem, csakis neki tartozik felelősséggel és engedelmességgel. A protonotáriusok nem a maguk, hanem a principálisuk (az ország valamelyik rendes nagybírája) nevében járnak el s tesznek jelentést a táblán az általuk hozott ítéletek végrehajtásáról.

20 Amint a principális meghal, vagy elveszti méltóságát (ami egyébként életfogytig tart), a familiáris szerepének, hivatalának is vége, hiszen nem a király, hanem az ország bárója ruházta rá azt, főúr a köznemesre. így veszti el pl. a már em'„...more hactenus consueto", 1723: 33. tc.