18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
POLITIKA- ÉS HIVATALTÖRTÉNET - Az ónodi országgyűlés történetéhez
s ezt viszont nem is lehetett másképp megvalósítani, mint a katonaság és a szegény nemesség támogatásával. Beniczky Gáspár híven leírja naplójában, hogy mikor a tehetősebb nemesek hevesen tiltakoztak, „a szegény Nemesség és Katonaság felkiáltván, magok voxával supcrálták őket." így a határozat végül meg is született: törvényes büntetést szabtak ki azokra, akik törlesztés és jószágváltás fejében nem akarják elfogadni a rézpénzt. Közben azonban végtelenbe nyúló vita folyt, a tanácskozást újra meg újra el kellett halasztani a következő ülésre, hogy a rendek érettebb megfontolásra juthassanak, s küszködni az akadékoskodó gazdagabbakkal, akik a zálogváltást csak 2-3-5000 forintig akarták megengedni. S mikor végre sikerült dűlőre jutni, mikor már az articulusokat fogalmazzák, a rendek nem állhatják meg, hogy a fejedelem távollétben még egyszer elő ne hozzák ezt a fájdalmas ügyet. Újra kezdődik a sok haszontalan beszéd, tántorgó és alaptalan vélemény igazán elfogulatlan tanú, az egyik pozsonyi követ írja ezeket a kemény szavakat -; megegyezésre persze nem tudnak jutni, eredmény nélkül oszolnak szét, de a másnapi szünetet eszükbe sem jut felhasználni az eltérő felfogások összeegyeztetésére. 5 így cseng ki végül is diszharmonikus akkordban a rézpénz körül lezajlott sok lármás vita; a rendek úgy állnak a kongó növekvő áradata közepette, mint a bűvészinas, aki ismeretlen és félelmetes hatalmakat szabadított a saját nyakára, s kapkodva, tehetetlenül küzd velük, csak a maga megmentésével gondolva. Ilyen sorsra jutott a „kincs", melyben Rákóczi annyira bízott, az a szinte légből kapott, eredetileg senkire terhet nem jelentő anyagi erőforrás, mely felkelésének első, hősi korszakát táplálta. A fejedelem a végsőkig ragaszkodott a részpénz fenntartásához, nem akart tudni bevonásáról; mindaddig, amíg valamennyire hasznát lehetett venni, benne látta a leghathatósabb eszközt az önzésben, privilégiumok és partikuláris érdekek kátyújában könnyen megrekkedő kurucság lelkesedésének ébrentartására. A szenátorok többsége már 1706 elején azt hangoztatta, hogy a rézpénzveréssel fel kell hagyni s helyette adót kivetni, de Rákóczi hallani sem akart a nép megterheléséről. Emlékeztette a tanácsosokat arra, hogy a jobbágyság elsősorban a németektől kirótt elviselhetetlen adók s a behajtásukkal járó sok zaklatás, sarcolás, katonai túlkapás ellen fogott fegyvert; nem volna tehát célszerű, s éppen nem növelné a lelkesedést, ha ismét a gyűlölt adózással nyomorítanák a szegénységet. A nép különben is önként és ingyen látja el a sereget természetbeniekkel, már a felkelés kezdete óta; pénze úgy sincs, azt a keveset, ami csak átfut a kézen, nem lehet elvenni tőle, a katonaság pedig zokon venné, ha hazaadott zsoldját kicsikarnák családjától. Bízzunk benne - mondotta -, hogy a rézpénz még három évig használható lesz s addig - ha közben a háború véget nem érne ne kedvetlenítsük el a szegénységet zaklatással és adóbehajtással, „miután a köznépnek természete, hogy inkább kész a legszélső végletekig juttatni a dolgot, mintsem pénzt adjon." 86 Ideig-óráig hatottak mély szociális érzékről s pompás pszichológiai meglátásról tanúskodó érvei, de utóbb, a pénzügyi helyzet fokozatos rosz"'„Inefficaces multorum discursus et titubantes iindiqiie sine (undo opiniones de cupreae monetae reducendo valore et aestimatione exortae sunt. Sed cum nihil conveneret, discordibus suffragiis sessione soluta..." Itinerarium 33. §. Ld. még a rézpénzre: uo. 23, 24, 25, 30, 31. §; Bártfai napló, 141-143, 148-149, 153-154, 163.; Tsétsi krónikája, uo. 315-316.; Tört. Tár 1895, 526, 528.; Beniczky naplója, 10, 11, 13. 8fi Rákóczi emlékiratai, 174-176.
