18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Mezőgazdaságtörténetünk új útjai

mcgvizsgálnók. Még a jövedelem emelkedésének vagy süllyedésének elbírálásakor sem szabad a természet erőinek beavatkozását figyelmen kívül hagynunk, hiszen a régi mezőgazdaságnak éppen az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy benne a gazdálkodás tényezői közül a munka és a tőke rovására sokkal nagyobb szerep jutott a természetnek, mint manapság. Elhamarkodott dolog volna például tisztán a gabonatermelés vagy az állatállomány abszolút és relatív mennyiségének csökkenéséből mindjárt rossz kezelésre vagy hanyatlásra következtetni; néhány rossz esztendő, járvány, elemi csapás a régi mezőgazdaság egyoldalúsága folytán sokszor többet nyomott a latban, mint bárminő hanyagság, tudatlanság vagy visszaélés, tehát csak az irracionális tényezők mérlegelése után mondhatunk végleges ítéletet. Mindez ismét arra világít rá, hogy az agrártörténet művelése a gazdaságtörténet valamennyi ága között hasonlíthatatlanul a legnehezebb stúdium. Rendkívül nehéz és hosszadalmas már az anyag összegyűjtése, számolni kell azzal is, hogy egyegy uradalmon belül is ritkán találni folyamatos, hézagtalan kútfősorozatokra még ott sem, ahol a gazdasági levéltár valami különös isteni gondviselés következtében aránylag sértetlenül maradt ránk. S mindezen felül a következtetések levonása, az eredmények s az őket létrehozó tényezők megállapítása, utóbbiak szerepének és kölcsönhatásának mérlegelése széles körű tájékozottságot, éles szemet, a jelenségek sokrétűsége iránti érzéket és nagy óvatosságot kíván. Mezőgazdálkodásunk fejlődésének a különböző korokban s az ország más-más területén eltérők voltak a feltételei; a természeti s a társadalmi-politikai tényezők,

18 a népsűrűség, az értékesítés lehetőségei, a földesúr egyénisége, birtokának s ezen belül saját gazdasági üzemének kiterjedése és természete, az általa megteremtett birtokszervezet stb. az uradalom gazdasági életének kiformálásában, a végső kép kialakulásában időnként és helyenként különböző súllyal estek latba. Elhibázott volna tehát minden erőltetett általánosítás, mely a Domanovszky Sándor szerkesztésében megjelent egyes tanulmányokból kibontakozó képet a sajátos viszonyok, az egyéni vonások mellőzésével egy elvont tömeggé igyekeznék összegyúrni. A sorozat 8 uradalomtörténetének egyéni zamatát jórészt éppen az adja meg, eredményeik sokoldalúságának, tanulságaik változatosságának főként az a magyarázata, hogy az egyik egy egyházi nagybirtok középkori, más három egy-egy dunántúli uradalom XVI., XVII. és XVIII. századi gazdálkodásával, az ötödik egy felvidéki birtokkomplexum XVII. századi jobbágyviszonyaival, a hatodik és hetedik egy-egy felvidéki világi, illetőleg egyházi birtok, s végül a nyolcadik egy alföldi uradalom XVIII. századi gazdasági életével ismertet meg bennünket. De egyben megegyezik valamennyi: mindegyik - s velük Sinkovicsnak a XV. század eleji viszonyokat általában tárgyaló munkája is — egy-egy (illetőleg több) nagybirtok berendezését és gazdálkodását vizsgálja. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy megfelelő, többé-kevésbé a gazdasági élet egészét megvilágító forrásanyag általában csak a nagybirtokról maradt ránk, ahol a gazdálkodást számadásra kötelezett tisztek vezették, míg a közép- és kisbirtokon a patriarchális kezelés mellett elszámolásra nem igen volt szükség, tehát a gazdálkodásnak írásos nyomai alig maradtak. Jó példa erre a gödöllői uradalom: amíg ez még csak néhány faluból állt, Grassalkovich megelégedett azzal, hogy a l8

E megkülönböztetésre 1. Szekfű Gy.\ Faji sajátságaink a gazdaságtörténet világánál. Minerva, 1922. 170. 1.