18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

függően tehetett igazságot. S összegezően: „Az uradalom legkisebb igazgatási egysége a falu, a földesűri mezőváros és hegyközség, ennek megfelelően a legalsó fokú bírói szerv ... a 'falu színe' (falu füsti), a város széke s a hegymester széke. Természetesen ezek nem autonóm közösségek bírói fórumai: jogkörüket a földesúr szabja meg, az általuk kiszabható büntetések, kiróható bírságok ... pontosan elő vannak írva, sokkal inkább minősíthetők tehát a földesúri jogszolgáltatás alsó, helyi szerveinek". Majd határozottan, kétséget nem hagyva: „A földesúri bíráskodás legalsóbb szervei: a 'falu színe', ... a földesúri mezőváros, a hegymester 'szék'-e, földesúrtól engedett, változó hatáskörrel". Idézhető azonban olyan megállapítás is, mely a falusi bíróság jelentőségének helyesebb megítélése felé mutat eló're, midőn, bár igazgatási tennivalóiból kiindulva, úgy jellemezte „a falusi bíráknak a közhatalomban betöltött szerepét", hogy az „szinte minden más tényezőét felülmúlta". Kisebb hatáskörű földesúri ítélőszékek működését, mit fentebb idézett megállapítás kétségbe von, javarészt valóban szükségtelenné tette a falu, a szőlőhegy, a mezőváros színén folyó, azok hagyományos szokásaihoz, törvényeihez igazodó bíráskodás. Míg az úriszék, de a megyei bíróság is csupán nagyobb időközökben, vagy az előbbi olykor csak felsőbb ösztökélésre ült össze, a falusi élet zökkenőmentes folytonosságát a régi idők óta lényegében megszakítatlanul működő paraszti joghatóság biztosította. A faluközösség létrejöttétől fogva igazságszolgáltatási egység is volt, az önigazgatással nyilvánvalóan egy tőről fakadt az önkormányzat másik, nem kevésbé fontos összetevője: a községi bíráskodás. A faluközösség teljes kialakulása önként járt együtt azzal, hogy a mindnyájuk érdekében közértelemmel s közakarattal alkotott rendszabályok érvényesülését szankciók is körülbástyázták: a falu törvényének rendelkezéseihez a mulasztókat s a megszegőket fenyegető büntetések megszabása csatlakozott. Elsősorban a megélhetés alapját alkotó, az uralkodó nyomásos rendszerben szigorú egymásrautaltságon s egymáshoz igazodáson épülő közös gazdálkodás szabályainak megtartása kívánt szükség esetén bírói beavatkozást. Amint azután a közösség élete tovább bontakozott, a szoros együttélés nyomán támadó sok más kérdéssel kapcsolatban is szüksége mutatkozott egyrészt a rendszabályok tágabb körre terjesztésének, s ezzel együtt azok gyakoribb nyomatékos érvényre juttatásának, másrészt a falubeliek egymás közt adódó anyagi s egyéb természetű ügyeinek intézése is a bíró hatáskörén keresztül történő rendezést kívánt. A faluközösség egyik tagjának valamely másikkal való dolgaira nézve később is élt a faluközösségben az a felfogás, hogy akinek máson keresete van, s szépen nem tud vele megegyezni, büntetés terhe alatt a bíróhoz forduljon, mert senki sem hatalmaskodhat s nem lehet a maga bírája. Bár a faluközösség tevékenységének közvetlen írásos nyomai a korai évszázadokból, érthető módon, nem maradtak, az uralkodó osztály köréből származó gyér források is elárulják, hogy a kialakuló falvakban már az egységes jobbágyosztály létrejötte előtt, a 13. században sem hiányzott a saját bíráskodás. Föltehetően elsősorban a közszabadok településeiben formálódott ki az igazgatási s a tőle elválaszthatatlan bíráskodási joghatóság, még mielőtt fölöttük a földesuraságnak több ilyen egységet átfogó iurisdictioja kibontakozott volna; s ez a maguk belső ügyeit illető igazságszolgáltatási önkormányzat azután a szolgaelemek, majd a kétféle eredetűeket egyesítő jobbágyparasztság falvaira is átszármazott. Többségükben az