18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

TÁRSADALOMTÖRTÉNET - Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében

való rendelkezésére vonatkozó tételeit, a Hármaskönyv tekintélyével „táplálta" a jobbágybirtok régi rendszerét, megörökítette a középkorban kialakult birtokjog alapvonásait, s így utána is a középkori jobbágybirtokon szokás útján kifejlődött szabályok éltek tovább; tévedés, hogy Werbőczy idején még birtokképes volt a magyar jobbágy, de ez később elsikkadt, birtokképessége alapjában változatlan volt századokon át. Majd tovább: „Werbőczy a bosszú heves szavával hirdette meg a következő nemzedékek számára is a magyar jobbágyság örökös szolgaságra vettetését, bére és munkája jutalmán kívül való vagyoni megfosztottságát, azonban a jobbágy öröklési és vagyoni rendjének szilárd, az élet talajában gyökerező szokásaihoz Werbőczy nem nyúlhatott hozzá, megfogalmazta tehát azokat, s így lett az elzuhanó magyar jobbágyságnak egyszerre rontó és istápoló szelleme." Másfelől viszont ezt olvassuk: a jobbágyság vagyoni rendszere „az élet természetes tényeinek hatása alatt mintegy a maga erejéből virágzott ki, a szokás erejével formulázva meg szabályait, melyek a középkori jobbágysághoz vezetnek, annak sokáig emelkedő társadalmi vonalában indultak el"; „az örökös megkötöttség korában is tovább élt a középkor utolsó századaiban megformálódott jobbágyság birtoklási-vagyoni rendje"; ha a földesúri jog mellett voltak lehetőségei a jobbágyöröklésnek és végrendelkezésnek, föltehető, hogy azonos mértékben a birtokképesség egyéb pozitívjogainak gyakorlása is szabad volt; a tulajdonra akkor más igények is tapadtak, a jobbágy földjén egyszerre kettős: földesúri és jobbágyigény érvényesült. Ami a faluközösségnek a község határával, azon belül is a szabad élő földdel való rendelkezését illeti, a földesuraság hatalmi terjeszkedését megelőző korszakból nincs nyoma annak, hogy ezt a jogot a földesúr korlátozta vagy annak félretételével a faluhatárnak egyéni birtokba nem vett földjeivel tetszése szerint rendelkezett volna. 14. századi források bőven megemlékeznek közös földekről, erdőkről, legelőkről, halászóvizekről; szilárd paraszti birtoklás tapadt hozzájuk, az ispán nem adhatott belőlük másnak a falubeliek beleegyezése nélkül. Az egyes falvakhoz tartozó halászóvizet a faluközösség osztotta fel tagjai között, emellett kisebb vizeken egyes jobbágyok is gyakorolták a halászatot ellenszolgáltatás nélkül. Helyenként a földesúr is foglalt halban gazdag vizet magának, s megindult a paraszti halászás korlátozása. De a halászóvizek túlnyomó része a 16. századra is paraszti kezelésben maradt, a század közepén már általában a földesúrnak való halfogás kötelességével terhelve. Egészben véve még maga Werbőczy is hangoztatta, hogy határigazítás során a faluhatárokat annak megfelelően kell elkülöníteni, ahogy a földeket, az erdőket, a szőlőhegyeket, a réteket a falu jobbágyai hosszú idő óta valóságos uralmuk (reale dominium) alatt [!] és használatukban bírták és tartották, úgy, hogy elég földjük, erdejük, cserjésük, szőlejük, vizeik és kaszálójuk legyen. Híradások közös határról, falu földjéről, füvéről később sem hiányoznak, bár a földesurak kisajátító törekvései elsősorban az egyéni többletmunkát nem hordozó, közösre maradt földeket vették célba, ami megint csak a faluközösségekben érvényesülő szokás továbbható erejét bizonyítja. Túl halászóvizek maguknak foglalásán, igyekeztek az erdőségek legértékesebb részére rátenni kezüket, de nem anynyira a fahaszon kedvéért, mint inkább, hogy vadászási kedvtelésüknek zavartalanul élhessenek s a jobbágyaik által addig szabadon gyakorolt makkoltatásért díjat illetőleg sertéstizedet szedhessenek. A jánosházi (Vas megye) uradalom 1635-ben perbe fogott jobbágyai mégis kijelentették: régtől fogva élnek a szabadsággal, hogy