18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - A gödöllői Grassalkovich-uradalom gazdálkodása (Különös tekintettel az 1770-1815. esztendőkre)
Amint a közölt számokból látható, a sarjútermés messze elmaradt a szénahozam mögött, ami csak kis részben függ össze a rétek minőségével, inkább annak a következménye, hogy kaszálás után a rétek többnyire legelőül szolgáltak. Sőt kora tavasszal is a kaszálókra eresztették a jószágot, ami azzal a következménnyel járt, hogy a nagyobb termés elérése végett amúgy is sokáig érni, megfásodni hagyott fű kaszálása kb. egybeesett az aratással és fokozta a háromnyomású rendszerrel járó rossz munkakihasználást. 77 Nem sokkal az ugar feltörése után megnyílt tehát a rét és a tarló a legelő állat előtt. Mindegyik, de különösen a tarló, elsősorban juhlegelőül kínálkozott, aminthogy a birka az állandó legelőn is előnyben volt a többi állatfajhoz képest azáltal, hogy a füvet s a tarlón kisarjadó gyomot gyökeréig leharapta; már pedig a legelő szakaszokra osztása, az egyes állatokkal bizonyos sorrendben való legeltetése akkoriban még jámbor szándék 8 volt csupán, akárcsak a legelő egyéb gondozása, művelése. A közös mezővel senki sem törődött, kora tavasszal ráhajtották a jószágot s ez össze-vissza, minden beosztás nélkül késő őszig járta azt, úgyhogy a gyenge fű sem hóolvadás után, sem a téli fagyok beállta előtt nem tudott megerősödni, viszont a gyomok, amelyeket az állat gondosan elkerült, vígan tenyésztek, magot érleltek, terjeszkedtek. 79 Amikor tehát Belgiumban mindenütt a lóhere és a lucerna lépett a legelő helyére, 0 nálunk még mindig utóbbi volt az állattenyésztés alapja. Amíg a föld meg nem fagyott, vagy vastag hó nem lepte be, a jószág mindig a mezőt gazolta; csak végső szükség esetén terelték a szérűkön álló széna- és szalmakazlakhoz, vagy legfeljebb valami akolba, félszer alá s ott is csak szénát, tavaszi és őszi szalmát vetettek eléje; de amint kissé felengedett az idő, újra kihajtották, hogy a hó alól füvet kaparjon magának, úgyhogy a télből lesoványodva, elgyengülve került ki. 81 A sertést nem lehetett szénán tartani, ennélfogva a makkos erdőkbe hajtották, amíg a makk el nem fogyott s azután „korgott az hasuk az gyökerén." Zabot, árpát csak a luxuslovak kaptak, egyébként az abrak fogalma, akárcsak az alomé, jó ideig ismeretlen, annyira idegen, hogy pl. a XVIII. század elején Széchenyi inkább eladta sertéseit, amikor a szüleség fogytával soványodni kezdtek, csak, hogy vele egy kenyérre ne szoruljanak* 2 Az intenzívebb, racionálisabb takarmányozás csak lassankint, különösen a XIX. század elejétől tört előre. Gödöllőn az extenzív állattartás a szarxwmar/jatenyésztésben, a rideg gulya formájában nyerte legszélsőbb, legprimitívebb kifejezését. Az Örkényi széles mező 3 szilaj gulyának adott füvet: itt legelt az öreg gulya (armentum magnum), a tinó(a. juvencorum) és az üszőgulya (a. juvencarum) egy-egy számadó és 2-3 bojtár keze alatt. Az elsőben 10-40 bikával (tauri) 200-500 tehén járt együtt egész esz' 7 Már az egykorúak is belátják ennek hibás voltát: Nagyváti szerint a marhát nem volna szabad a rétre engedni és „rossz gazda az, aki szénájának tsak sokságára és nem jóságára vigyáz" (I. 283, 321.). -A kaszálás általában július elejére esett. (Ilofmansegg, 14.) ™Nagyváti sürgeti (I. 366-69.). ^Theschedik, 120-23.; Grellmann, II. 221-22.; Horváth, III. 129-30. ^Kulischer, II. 44. - A legelőre 1. még Eisner, II. 302-06. "'Németországban a „durchhungern" és a „Schwanzvieh" fogalma kapcsolódott ezzel az elterjedt telellelési móddal. (V. d. Goltz, I. 276.; Sartorius v. Waltershausen, 8.; Kulischer, II. 53, 55.; Sombart: Moderner Kap. II/2. 646.) Hofmansegg, 60-61.; Eisner, II. 314—18. - Széchenyi Gy. levelei II. 585, = Gr. Széchenyi György levelei br. Ebergényi Lászlóhoz I-II. (Kiadta B. Szabó L., Bp. 1929.) 661-63, 685.
