18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

hevernek szerteszét (ilyenkor a legelőt a határ külön részén szokták kijelölni). Eleinte még kevés a munkaerő, viszont a megművelhető föld nagyra nőtt a szomszédos elpusztult falvak földjének beolvadásával, űgyhogy ki-ki ott foglal magának egyegy darabot, ahol kedve tartja, s akkorát, amekkorát meg tud művelni magának. Ahol gyengébb a talaj, de ugyancsak széles a határ, az is előfordul, hogy a község évről évre vagy nagyobb időközökben a határ más-más részén oszt új szántóföldet a lakosságnak, rendszerint az igaerő arányában. A népesség szaporodásával azután a szabályozás gyakran oda vezet, hogy míg a határ egyik részét művelik, a másik pihen: részben kaszálóul, részben legelőül szolgál, s a kettőt 3-6 évenként váltogatják; innen már, a művelési és pihentetési periódus csökkentésével, nem nehéz az áttérés a kétnyomású gazdálkodásra. De vannak kifejezetten átmeneti, illetőleg vegyes formák is, amikor a településhez közel eső szántóföldeken már nyomásos gazdálkodás, a határ távolabbi részein még parlagolás folyik. 2. Nyomásos gazdálkodás. Látható: a határvonal nem mindig éles a parlagoló és a nyomásos rendszer között; s különösen nehéz a megkülönböztetés, ha a források nem mondják meg: még a vetőszántásig megműveletlen parlagról van-e szó, vagy pedig már ugarról, amikor a pihenő földet, legalább egyszer, már az őszi vetést megelőző nyáron is felszántották. Előfordul ugyanis, kivált az északi hegyvidéken, hogy a nyomásos gazdálkodás keretében is 2-4 évig pihentetik sorban az egyes nyomásokat vagy a nehezebben elérhető s így csak üggyel-bajjal trágyázható dűlőket. Hogy minden nyomás rendszeresen 2-4 évi pihenőhöz jusson, ahhoz feltéve, hogy évente csak egy nyomást vetettek be, őszivel és tavaszival, vagy csak tavaszi gabonával - a megművelhető földet 3-5 nyomásra kellett osztani. Általában véve azonban csak két vagy három nyomással találkozunk; ezeket a település közelében állandó sövénytől védett nagyobb kertek: a falubeliek kender- (len)-földjei, káposztás, kukorica-, (esetleg dohány-) stb. kertjei egészítik ki. a) Kétnyomású gazdálkodás. Lényegét tekintve nem ide, hanem az egynyomású rendszerhez kell sorolnunk azt a ritkábban előforduló típust, midőn az egyik „nyomásba" őszi, a másikba tavaszi gabonát vetettek, s a kettőt ugartartás nélkül váltogatták. Az igazi kétnyomásos rendszerben mindig csak az egyik nyomást vetették be - őszi és tavaszi gabonával vagy csak az egyikkel a kettő közül -, a másik váltakozva ugaron maradt. Az északi hegyes vidéken, ahol csak árpa és zab termett meg, harmadik nyomásra nem volt szükség, ugyanígy ott sem, ahol csak őszi gabonát termeltek; másutt arra hivatkoznak, hogy szűkebb a határ, semhogy még egy harmadik nyomást is ki tudnának hasítani. De előfordul az is, hogy három nyomásból lesz kettő, külső tényezők hatására: az egyik nyomást elönti az árvíz, vagy elfoglalja a földesúr, esetleg zálogba kell vetni. Magának a gazdálkodásnak során is jöhet létre ilyen visszaesés, mikor a föld oly sovánnyá válik, hogy az őszi nyomást is kénytelenek felében tavaszival bevetni, felében pihentetni. Sőt arra is van példa, hogy a megművelhető föld régtől fogva ugyancsak három nyomásra oszlik, de a pusztulás folytán megfogyatkozott népesség csak kettő megművelésére vállalkozik. A természetes fejlődés azonban épp fordítva: a kétnyomású rendszertől a háromnyomásúhoz vezet. b) Háromnyomású gazdálkodás. Változatai abból adódnak, hogy ahol az őszi gabonát előnyben részesítik a tavaszi rovására, vagy megfordítva, ott — az egyéb-