18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII.században (Főként az 1715. évi. országos összeírás adatai alapján)

tek: gyakran szénát is kaszáltak rajta, nemritkán a buján sarjadt őszi vetést is sarlózták vagy legeltették kora tavasszal, a tarló pedig rendszeres legelője volt a jószágnak. A rétet is rendszeresen legeltették kora tavasszal, majd kaszálás (esetleg a sarjéi kaszálása) után is, mint ahogy szénát s a legelő jószágnak füvet, lombot, makkot nyújtott az erdő is. A kapcsolat tehát egyirányú volt a művelési ágak között: a szántóföld és az erdő felől a kaszáló és a legelő, a kaszáló irányából a legelő irányába mutatott, és nem fordítva; alapjában véve az állattartás igényei mosták el időről időre az egyes művelési ágak közti határvonalakat. Nem olyan kétoldalú és pontos számításon épülő egymásra utaltság állt fenn tehát földművelés és állattenyésztés között, mint a váltógazdálkodás idején, mikor a szántóföldi takarmánytermesztés mértékét az szabta meg, hogy a termett takarmányon el lehessen tartani annyi állatot, amennyinek trágyája a talaj termőerejének fenntartásához szükséges. Épp a kapcsolat egyoldalú volta mutatja, hogy lényegében az állattartás érdekei domináltak: mivel az állattenyésztés a legeltetésre épült, a szükséges legelő biztosításának kívánalmai gátlástalan természetességgel lendültek át az egyes művelési ágak között vont határokon. Kora tavasszal a rét s esetleg az őszi vetés, majd az ugar és az állandó legelő, kaszálás után újra a rét, aratás után a tarló s közbül az erdő szolgált a jószág legelőjéül. A szántóföld tehát részben még a szolgáló, sőt a kiszolgáltatott szerepében tűnik fel; a nyomásos rendszerben még az állattartás korábbi uralkodó helyzetének jelentős maradványai ütköznek ki lépten-nyomon. Az egész faluhatárt a községbeliek közösen legelő állatai árasztják el; hullámaiktól csak az állandó kerítésektől körülfogott belsőségek, kertek és szőlők szigetei maradnak elborítatlanul, a tilalmas vetések és kaszálók ártere már csak időről időre, ideiglenesen állított sövények oltalma alatt. Nem egy példa van arra is, hogy az állattartás érdekei időnként még szomszéd faluk határát is elmossák, egybevont területükön közös legelőt engedve ajószágnak (droit de parcours). De az állattartás érdekeinek érvényesülése nem állt meg azon a ponton, hogy művelési kényszerrel egybekötött nyomásos gazdálkodás rendszeresítése útján gondoskodjék a jószág részére szükséges legelőről. Az állattenyésztés szempontjai sokszor még arra is kihatottak, hogy mi legyen ennek a nyomásos gazdálkodásnak közelebbi formája, válfaja. Ahol viszonylag nagyobb mértékű maradt az állattartás, vagy amelyik községben szűkebb térre szorult a természetes füvelő terület (a kaszáló, a legelő s részben az erdő is), ott több ok szólt amellett, hogy a parlagoló rendszerből kétnyomású s ne háromnyomású rendszer fejlődjék, illetőleg az előbbi maradjon meg továbbra is: a kétnyomású rendszerben ugyanis a szántóföld fele hevert ugaron, s állt ilyenformán a legelő jószág rendelkezésére. Ahol viszont jobban előtérbe nyomult a földmüvelés, vagy amelyik faluban a földrajzi adottságok a szántóföldön kívül kiterjedtebb legeltetésre nyújtottak lehetőséget, ott nem volt szükség a szántóföld egyharmadánál nagyobb ugarlegelőre, ez pedig adva volt a háromnyomású rendszer keretében. így határozta meg a nyomásos gazdálkodás, a mezőgazdaság forradalma előtti idők uralkodó földművelési rendszere a szántóföldön termesztett növények körét, egymásutánját, ugarral való váltakozását, művelésmódját, sőt a rét- és legelő, részben az erdőhasználatot is, mégpedig egész falvakra nézve egységesen kötelező erővel, nagymértékben az állattartás igényeihez igazodva. De, bár kevésbé átfogó módon, kevesebb közösségi vonással és megkötöttséggel, irányt szabott a me-