18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

és módszereket kövessen. Szemben az országnak török uralomtól megkímélt részeivel, hol a megszakítatlan, ám földesuraság elhatalmasodásától beárnyékolt fejlődés már évszázadok óta a földművelés, közelebbről a gabonatermesztés uralomra jutását eredményezte, az említett tényezők mind az állattenyésztés, elsősorban az extenzív állattartás felé billentették a mérleget. De nemcsak a szélesen táruló legelők, a gyér népesség, a munkaeszközökben és igás állatokban való szűkölködés, a munkával nehezen legyőzhető távolságok s a bizonytalan körülményekhez alkalmazkodó folytonos éber készenlét indítottak arra, hogy a megélhetés alapja a sok bajjal s munkával járó, szilárdabban helyhez kötő növénytermesztés helyett a mozgékony állattartás legyen. Ennek feleltek meg a táj megmaradt népének meszsze múltban gyökerező hagyományai is, melyek a hajdani földesuraktól szabadon, a magára maradt paraszt önállóbb, kötetlenebb életében a körülményekhez mért módosulásokkal mintegy új életre kelhettek. S részben az őslakos nép közvetítése révén, részben a környezet hatása alatt ezeken a hagyományokon építettek tovább a török uralom megszűntével a tájon új otthont kereső jövevények is. A termelőerők pusztulásának hatása elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a történeti s táji tényezőkből táplálkozó népi hagyománynak fokozottan az extenzivitás felé mutató, sajátos hangsúlyt adott. Sorra véve most már azokat a határhasználati formákat-módokat, melyek az Alföld északnyugati részén 1715-20 táján megfigyelhetők, az egyes változatok lényegében két fő csoportba foghatók össze: 1. az állattenyésztésre épülő (parlagolással egybekötött), 2. jelentős mértékben a földművelésre épülő (nyomásos) formák. Míg az előbbiek minden esetben paraszti eredetűek, az utóbbiak egy része földesúri függést mutat. 1. Az állattenyésztésre épülő halárhasználat Ennek az alföldi tájon egy alaptípusa alakult ki, melynek két meghatározó elemét egyfelől a nagyméretű szilaj, másfelől az akolkertekhez kapcsolódó kezes állattartás alkotta. A szilaj vagy rideg jószág még télidőn sem került födél alá, egész esztendőn át a legelőt járta, maga kereste élelmét. A régi, ma már kiveszett vagy kiveszőben levő állatfajták, mint a magyar szürke marha vagy a rackajuh edzettsége s igénytelensége lehetőséget adott erre. De nem is lett volna mód a nagyszámú jószágnak tartós építményt emelni; a táj építőanyagokban való szegénysége is útjában állt ennek. A falu gazdái közös pásztor keze alá adták állatállományukat, ki egyúttal jószágállománnyal rendelkező önálló vállalkozó is volt. A ridegen tartott marha, ló, juh, illetőleg sertés közös gulyában, ménesben, nyájban, illetőleg kondában legelt, szinte félvad állapotban; hasznuk - a külön, zsíros legelőn hízóra fogott, eladásra szánt göbölyökön kívül - lényegében csak a növekedésükből és a szaporulatból (juhok esetében a gyapjúból is) állt. E szélsőségesen extenzív tartásmódhoz igen kiterjedt legelőre volt szükség, s ez adva is volt a pusztákon, a szomszédos elnéptelenedett, elpusztult falvak határában. A terület egy részét, kivált folyók árterében, nedves rétségeken, téli legelőnek tartották fenn; itt próbált a jószág még a hó alól is avart, füvet kaparni magának, hogy a telet valamiképp átvészelje. Csak a legnagyobb hóban-fagyban, zimankós, förgeteges időben hajtotta a pásztor a tér-