18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

zódott húsfogyasztásra, mint manapság, annak megfelelően, hogy az állattartás, kivált extenzív formájában, sokkal kevesebb munkát igényelt a földművelésnél. A nagy elnéptelenedés hatását még növelte, hogy a táj települési hálózata is megdöbbentően megritkult a zivataros századokban. A török uralom utolsó idejében 115 helység fennállásáról van biztos tudomásunk a tárgyalt, közel 10 000 km

2nyi területen; az elpusztult falvak száma azonban, a fennmaradt helynevekből ítélve, jóval nagyobb volt ennél. S még jobban megnövekedett a következő időszakban: a 115-ből mindössze 9-ben nem szakadt meg az élet folytonossága a törököt kiűző háborús események során.

13 Utánuk aztán fokról fokra újjáéledt a korábbi települések jelentős része, puszta azonban ekkor is maradt bőven. Úgyszólván nem akadt helység, melynek szomszédságában egy, sőt gyakran több, már csak nevében élő falu határa ne lett volna található. A kialakuló falvaknak kapóra jött, hogy e néptelen területeket gazdasági érdekkörükbe vonhatják. S az újjátelepülés első korszakának lezárultával már a földesurak is azon voltak, hogy a megmaradt puszták betelepítetlen maradjanak. így ugyanis állami adó nem terhelte őket, a legelőben egyre inkább szűkölködő közeli helységnek bérbe adva is szép hasznot hajtottak; s ha a földesúr saját majorsági üzemet akart berendezni rajtuk, így a bérlő jobbágyoktól minden további nélkül elvehette őket. Ilyenformán e puszták egy része idővel valamelyik szomszédos település határába olvadt, más részüket - leszámítva a kisebb hányadot, melyen új falu vagy (idővel olykor ugyancsak közösséggé alakuló) földesúri major létesült - szintén egy vagy több közeli község bérelte. A saját faluhatár megnövelésének ilyen lehetősége, mely elsősorban a legelő kiterjesztésére adott alkalmat, korántsem volt közömbös a határhasználat alakulása szempontjából. Az állattartás javára billentette a mérleget az a megszokás is, melyet a nehéz időket túlélő nép még a törökvilágból hozott magával. Említettük, a meghódolt területek parasztsága sohasem lehetett biztonságban élete, anyagi javai felől; egész gazdálkodását ehhez a bizonytalansághoz kellett igazítania. Még a földművelésben is ideiglenesség bélyegét hordozó munkamódok, gyorsan lezajló eljárások jutottak előtérbe, kezdve a megművelt területek váltogatásától rövid tenyészidejű növények (mint a köles) termesztésén, sarló helyett kasza, cséplés helyett nyomtatás alkalmazásán át egészen a termés verembe rejtéséig. De különösképp az állattartás esélyeit növelte, hogy a lábasjószágot a messze nyúló pusztákon, nehezen hozzáférhető nedves rétségeken, erdők tisztásain könnyebben el lehetett rejteni, menekíteni harácsolás és ellenség elől. S nem utolsósorban esett latba, hogy míg a szántóföld termése nem szolgálhatott egyébre az élet puszta tengetésénél, az állattartásból jövedelemre is lehetett számítani: a szarvasmarhának jelentős piaca nyílt nyugat felé, s a piacra a maga lábán el lehetett hajtani, ami nem volt kis dolog az akkori közlekedési nehézségek között. I:

'A falvak megtelepülésének, pusztulásának és újjálelepülésének idejére nézve 1. - az idézett 1715, 1720. és az 1728-i országos összeírások adatain kívül - Galgóczy Károly: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája (Bp. 1876-77) I. 64-72. és III., az egyes helységek neve alatt. Kosáiy Domokos: Pest megye a kuruckorban. Kny.: Pest megye múltjából. Bp. 1965. 16-18, 30. 1. - Szederkényi Nándor: Heves vármegye története, III. Eger 1893. 384-5, 388, 399-400, IV. (1894) 31, 34-5, 4758, 71—4. 1. - Soós Imre: Heves megye benépesülése a török hódoltság után. Eger 1955. - Uő: A jobbágyföld sorsa, i. m. - Uő: Ajobbágyföld helyzete, i. m.