18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Határhasználat az alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében

kül való meghonosításáról nem lehetett szó a volt hódoltság területén: még csak ott sem folytathatta a földesúr, hol az oszmán hódítással a fejlődés abbamaradt. Az azóta eltelt mintegy 170 év alatt annak, ki fenn tudta tartani kapcsolatát török kézre került birtokával, elsőbben is bele kellett törődnie, hogy már nem több szerény járadékot élvező másodiknál a török úr után. Ami egyúttal annyit jelentett, hogy megmaradt jobbágyai a török államtól, földesúrtól, hadakozástól szabott korlátok között lényegében magukra hagyatva rendezték be új életüket. Támaszkodva természetesen arra, ami a régiből megmaradt s a tájhoz fűződő hagyományokra, de alkalmazkodva egyszersmind a megváltozott helyzethez, a termelőerők pusztulásához, mely újra nagy méreteket öltött a XVI. és a XVII. század fordulóján. Hogy aztán a magyar földesúr 1606 után szorosabbra iparkodott fűzni a kapcsolatot törökföldi jobbágyaival, a gazdálkodás már kialakult módján számottevően nem változtatott. Hasonlóképp nem avatkozott közvetlenül a paraszti gazdálkodás rendszerébe s annak térbeli objektiválódásába: a határ beosztásába és használatába a hódoltság alkonyán robottal terhelő, majorkodással próbálkozó török földesúr sem. Miután végül a hódoltság népe, újabb rettentő pusztulás árán, megszabadult török uraitól, az új berendezkedés kérdése így alakult. Abban a csekély számú helységben, melynek a legnehezebb időket is sikerült átvészelnie valamiképp, megmaradt a határ s a csatlakozó puszták korábbi elrendezése és hasznosítása. Részben évszázados hagyományokhoz kötődő berendezkedés volt ez, de mindenképp olyan, amelynek sajátos arculatot kölcsönzött a népesség megfogyatkozásához, a táj leromlásához, a bizonytalansági tényezőkhöz való alkalmazkodás. Az egykori közös vonásokat, melyek a középső és déli területeket a törökvilág küszöbén még az ország többi részéhez kapcsolták, elmosta a változó történeti sors, a más-más irányba haladó fejlődés. A „királyi Magyarországon" földesúri beavatkozás: a majorságok elterebélyesedése formálta a faluhatárnak s gyümölcsöztetésének eredetileg közép-európai típusát kelet-európai jellegűvé. A török uralom alatt viszont a megmaradt parasztság alakított ki, a maga erejéből, a kezdetlegessé süllyedt viszonyokhoz igazodó formákat magának. Lényegében az utóbbiakhoz csatlakozott a településeknek az a második, jóval nagyobb csoportja is, melyek élete megszakadt ugyan a visszafoglaló harcok idején, akinek azonban lakóik közül sikerült elmenekülnie a legnagyobb veszély elől, ennek elültével visszaóvakodott elhagyott tűzhelyéhez. Mindenesetre a korábbi lakosság maradékai voltak azok, kik elsőnek próbáltak új életet kezdeni a réginek romjain; az ország más részeiből érkező jövevények már szükségképp az őslakosok kezdeményezéséhez csatlakoztak. S amint a folytonosság kivételes helyzetét élvező helységeknek, úgy azoknak sem volt okuk a korábbi berendezkedés lényegén változtatni, amelyek élete nem szakadt meg hosszabb időre. Ahol korábban szántottak-vetettek a török földesúr számára, most felhagytak vele, s ami kevés igásjószágot a forgandó idő meghagyott, azzal immár - leszámítva a katonaságnak való szekerezést - teljesen maguknak szánthattak. Egyébként azonban az újabb, fokozott pusztulás után örülniük kellett, ha a régi módon folytathalták gazdaságukat, nemhogy új alapok lerakásán igyekeztek volna a sorsfordulatnak megfelelően; erre a termelőerők végletes lehanyatlása, a még mindig fenyegető török világ eleven emléke, a háborús viszonyok különben sem adtak lehetőséget.