18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)

MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről

tekintve, nagyjából a XIX. század közepéig terjed nemcsak intézményszerűen, hanem a gazdálkodásmódban is a feudalizmus töretlen uralma. Igaz, a XIX. század első fele már a feudalizmus fokozódó válságát, a tőkés elemek lassú kibomlását mutatja, de elsősorban még a földesúri gazdálkodás viszonylatában. A XVIII. század pedig egészben véve a feudális termelőmódnak utolsó, a tőkés fejlődés elemeitől még alig bolygatott korszaka, melynek viszonyaiból a feudalizmus korábbi századainak gazdálkodására is több-kevesebb biztonsággal következethetünk vissza. Viszont az 1848 előtti évtizedek állapotai nemcsak a még uralkodó feudális termelőmódot tükrözik, hanem egyúttal világot vetnek arra az alapra is, melyre a tőkés fejlődés ráépült. így belőlük nemcsak a kapitalizmus bontakozásának továbbvezető útja válik megfoghatóbbá: agrártechnikai szempontból is bepillantást nyerünk abba a korszakba, melyben a hagyományos, kötött, extenzív gazdálkodásról a racionális, közösségi bilincsekből kifejtőző, jobb eszközök s nagyobb munkabefektetés révén új növényekkel s állatfajtákkal gazdagodó, intenzívebb termelésre való átmenet megindult. Alihoz, hogy a feudalizmus utolsó szakaszának agrárhelyzetéről országos keresztmetszetet nyújtó áttekintést kapjunk, már az 1715-i és 1720-i országos összeírás ad bizonyos lehetőséget (bár a török pusztította területre nézve még csak az újra berendezkedés kezdő állapotát tükrözheti). Fontosabb azonban, hogy a kútfőadottságokból következően épp a feudális termelőmód válságának s a tőkés fejlődés megindulásának idejéből rendelkezünk agrártörténelmünk legbővebben ömlő országos forrásával. Az 1828-i országos összeírás páratlanul áll mezőgazdaságunk múltjának átfogó forrásai között adatainak sokoldalúságát s részletességét tekintve egyaránt, s megbízhatóság dolgában is első helyen áll a feudalizmus idejének hasonlójellegű kútfői sorában. (Ez persze nem jelenti azt, hogy számadatai, különösen az állatlétszámra vonatkozólag, minden vonatkozásban feltétlenül a valóságot tükrözik, kétségtelenül vannak papiros ízű megállapításai is; általában mégsem kell itt lényegesen nagyobb hibaszázalékkal számolnunk, mint a modern statisztikai felvételek esetében.) Rövid utalás az 1828-i összeírás számszerű s ugyancsak igen értékes szöveges adataiból kihámozható tényanyagra képet adhat arról, hogy annak statisztikai és kartográfiai feldolgozása 1848-at megelőző agráréletünk számos lényeges vonására vethet világosságot. így rekonstruálható belőle az agrártevékenység következő tényezőinek és elemeinek számszerű, illetőleg térbeli elterjedése: hol volt nagy-, közép- és kisbirtok, milyen volt a parasztság jogi helyzete (úrbéres, szerződéses), rétegződése (birtoknagyság- és állatlétszám-kategóriák, zselléresedés, cselédek), a parasztság munkaerő-létszáma, a családfők száma, a házak száma, a szántóföld s a rét átlagos nagysága, elaprózódása, talaj, fekvés, éghajlat, van-e erdő, van-e elég legelő, a megművelt terület nagysága s a községhatárhoz viszonyított aránya, irtványok megléte, van-e elegendő rét, terem-e sarjú, az állatállomány hozzávetőleges nagysága, a fejési átlag, a szántóföldön termesztett növények, a földművelési rendszer, a talaj megművelhetősége (hány igással), a megművelés módja (hány szántás) , trágyázás, a vetőmaghoz viszonyított terméseredmény, a szőlő művelése (hány kapálás stb.), a bortermés nagysága, az agrártermékek értékesíthetősége, ára, a piacok távolsága, a főbb mezőgazdasági munkák bére, a mezőgazdálkodás jövedelmezősége, mezőgazdasági és egyéb iparok, egyéb kereseti lehetőségek stb. Csupa