18. századi agrártörténelem. Válogatásd Wellmann Imre agrár- és társadalomtörténeti tanulmányaiból (Officina Musei 9. Miskolc, 1999)
MÓDSZERTAN - Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről
De nem maradt adós felszabadulás utáni történetírásunk a feudális kor agrárfejlődésének mélyreható kutatásával sem, sőt ezen belül a tőkés fejlődés előtörténetének feltárását központi feladatnak tekintette. A dolog természete hozta magával, hogy a kutatás súlypontja, kivált eleinte, a polgári történetírás, elsősorban a szellemtörténet által elhanyagolt, sőt elkendőzött problémacsoportokra helyeződött: a földesiiri elnyomás (úriszék), kisajátítás és kizsákmányolás, az állami kizsákmányolás jelenségeire, a parasztmozgalmak változatos sorára, a paraszti árutermelés és differenciálódás problémáira. Am ugyancsak beható vizsgálódás tárgya lett a feudális járadékokra alapozott s főképp a majorkodó nagybirtok is, s ennek során ez utóbbinak profilja, fejlődésmenete és következményei jóval élesebben rajzolódtak ki, mint a harmincas évek uradalomtörténeteiből. S mindezen felül bepillantást enged az újabb agrártörténeti kutatások sokoldalúságába, hogy jobbágyháztartástól és parasztközségtől egy országrész parasztságának a feudalizmus válságát átfogó történetéig, a jobbágyok életszínvonalának vizsgálatától a mezőgazdaság és agrártársadalom együttes tárgyalásáig, az állam mezőgazdasági és jobbágypolitikájától az agrárfejlődés úttörői (Tessedik, Nagyváthy, Balásházy) tevékenységének taglalásáig, a jobbágy vallásügyétől a mezőgazdasági hitel kérdéséig a tárgyalt témák gazdag változatosságával találkozunk. Végül, de nem utolsósorban kiemelést érdemel, hogy amint a polgári történetírás által parlagon hagyott legfontosabb területek megművelése előrébb haladt, mindinkább ráterelődött a figyelem a termelőerők fejlődésére, a gazdálkodás technikájára, a településmódra is, mindenekelőtt a néprajz, azután a történet- és az agrártudomány képviselőinek buzgalmából. Túl azonban a tárgyalásba vett idő- és témakör kiteljesedésén, főképp két alapvető vonás juttat az elmúlt másfél évtized erőfeszítéseinek különleges helyet és szerepet agrártörténet-írásunk fejlődésében. Az egyik a történelmi materializmus, a dialektikus módszer s ezzel együtt a nép oldaláról való szemlélet mind teljesebb és tudatosabb érvényesülése. A másik a marxizmus klasszikusainak útmutatása nyomán s az elvi kérdések beható elemzése alapján a kutatásnak az agrárfejlődés nagy fontosságú problémáira való összpontosítása. Ilyen alapvető kérdések: a földközösség (Molnár Erik, Székely György, Varga János), a parasztpolgári fejlődés, a paraszti és a földesúri árutermelés, a feudális járadékokon nyugvó s a majorkodó földcsuraság válaszútja (Pach Zsigmond Pál), az örökös jobbágyság (Szabó István, Pacit, Mokkái László), a földesúri kisajátítás és kizsákmányolás növekedése (Pach, Szántó Imre, Spira György, Varga J.), az elzselléresedés, a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra való áttérés (Szabad, György), a „porosz út" követése (Pach), a ledolgozási rendszer — általában a tőkés fejlődésnek s előtörténetének vizsgálata, ami máris egy sor lényegbe vágó összefüggés felfejtését eredményezte. Mindehhez egy harmadik tényező segített hozzá: a kutató és feldolgozó munkának a korábbinál jóval hathatósabb megszervezése. A liberális és a szellemtörténeti irány szemében agrárfejlődésünk sokkal kevésbé számított központi kérdéscsoportnak, semhogy ügyet vetett volna az idevágó kutatások tervszerű folytatására. A pozitivisták számára a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle sem szervezeti keretet, csupán gyűjtő kaptárt jelentett, melynek megtöltésére legfeljebb Tagányi szolgált útmutatással. Annál termékenyebb irányító és szervező munkának bizonyult, amelyet Domanovszky Sándor fejtett ki a budapesti egyetem művelődéstör-
