Vida Gabriella: A miskolci fazekasság a 16-19. században (Officina Musei 8. Miskolc, 1999)

BEVEZETÉS

BEVEZETÉS Az embert körülvevő tárgyi világban különleges szerepe van a kerámiának. Egyike azoknak az anyagoknak, amelyeket a legrégibb időktől fogva használ a föld minden civilizációja. S mivel nem bomlik el, hanem kémiai átalakulás nélkül változatlan formában marad meg évezredeken át, alkalmas arra, hogy régmúlt társadalmak technikai fejlettségéről tegyen bizonyságot. Ráadásul törékenysége miatt rövid a használati ideje, ezáltal a díszítőművészet az eszközkultúra változásának az egyik legmozgékonyabb követője. Azt hihetnénk tehát, hogy a kerámiamüvesség történetét részleteiben is feldolgozták már, pedig ez koránt sincs így. Még az írásos forrásokban, ábrázolásokban gazdag utóbbi néhány évszázad fazekasságát, díszítőmotívumainak vándorlását sem ismerjük eléggé. Pedig ebből a korszakból már nagyszámú edény maradt ránk. A magyar ólommázas fazekasság forma- és díszítménykincsben a legnagyobb gazdagságot kétségtelenül a 19. század második felében érte el. A rendelkezésünkre álló statisztikai adatok alapján az országban ekkor dolgozott a legtöbb fazekasmester. A különböző vidékek fazekasközpontjai között nagy különbségek alakultak ki. A legmagasabb, művészi színvonalú kerámiát kétségkívül a Tisza középső szakaszára fűzhető városok fazekasai készítették. A stíluscsoport meglehetősen nagy területet ölelt fel, benne megkülönböztethető többféle regionális egység. Mégis egy csoportba soroljuk őket, mert formai és díszítéstechnikai tekintetben, a használt színekben és ornamentikában olyan mérvű hasonlóság mutatkozik bennük, ami összeköti ezeket az egyébként saját karakterrel rendelkező kisebb egységeket. A 18-19. század kerámiatörténetének e vidékre vonatkozó alapvető kérdése az, hogy a 19. század közepén már kiérlelt stílusjegyekkel rendelkező parasztfazekasságnak milyen gyökerei vannak. Melyek azok a stílusjegyek, amelyek közösek, amik összetartozóvá teszik őket, és milyen okok indították a különböző fazekasközpontok fejlődését egymástól távolodó irányba? A közép-tiszai kerámiaművészet központjaiban megszületett egyedi stílusjegyek kialakulását, illetve az összekötő elemek eredetét keresve egészen a 15-16. századi fazekasságig kell visszanyúlni, annak termékeit, színvonalát kell megismerni. Lehet-e egy ilyen hatalmas terület ennyire sokszínű fazekasművészetét egyetlen nagyváros fazekasságából, illetve hatásaként eredeztetni, vagy többféle stílus kisugárzása hozhatta létre ezt a sokszínű, helyenként művészi színvonalú kerámiaművességet? Van-e olyan központ vagy stílus, amelynek alapvetően meghatározó szerepe volt ennek a késői stíluscsoportnak a kialakulásában? Melyek voltak ezek? Meg lehet-e állapítani a különböző áramlatok határát és intenzitását? Ezekre a kérdésekre csak a stíluscsoport területén, illetve közvetlen szomszédságában valaha létezett fazekascéhek működésének kielégítő ismeretében adhatnánk meg a választ. Mert mindaddig, amíg egyik oldalról Munkács, Ungvár, Beregszász, Nagykároly, Nagybánya és Szatmár fazekasságát, másik oldalról Rozsnyó, Rimaszombat, a Szepesség, de legfőképpen Kassa fazekascéheinek történetét, termékeit nem