Vida Gabriella: A miskolci fazekasság a 16-19. században (Officina Musei 8. Miskolc, 1999)
A 18. SZÁZAD KERÁMIÁJA
motívumok egyezésére, vándorlására is hozott példát: a debreceni, mezőcsáti, tiszafüredi edények jellegzetes, koncentrikus körök közötti pontsor-díszéről írta: „ugyanilyen virágok láthatók a svájci ólommázas tálakon már a XVIII. században - talán ezt a díszítésmódot ott járt tiszántúli teológusok közvetítették." 165 Hogy valóban van-e ilyen direkt kapcsolat a svájci és a magyar mezővárosok kerámiastílusa közt, nem tudjuk, de az nem lehet véletlen, hogy a magyar hódoltság kori edényekkel rokon ólommázas fazekastermékek éppen Svájcban, Holsteinban, a protestáns többségű vidékeken maradtak fenn. Felmerül a kérdés, hogy ennek a reneszánsz stílusban gyökerező kerámiaművességnek miért éppen a 18. század második felében jött el a hanyatlása, ill. melyek azok az okok, amelyek bizonyos területeken, városokban (az Alföld mezővárosai, pl. Mezőcsát) megtartották, továbbéltették ezt a díszítő hagyományt. A 18. században Magyarországon jelentős társadalmi változások zajlottak le, melyeknek eredményei szembetűnően a század második felében mutatkoztak meg. Északkelet-Magyarországon szinte nem volt település, melyet a 18. században ne érintett volna valamilyen mértékben az újratelepítés, s ez megváltoztatta a lakosság vallási, nemzetiségi összetételét. Míg a 17. századból számos példát tudunk arra, hogy a társadalom egyes osztályai egymással patriarchális kapcsolatban álltak (főurak, nemesek éltek, étkeztek együtt jobbágy szolgáikkal), addig a 18. századra az osztályfalak lezárultak. A 17. szazadtól megindult a vagyonosabb és a szegényebb, de módos rétegek ízlésbeli elkülönülése, ezzel összefüggésben az őket jellemző tárgypopulációnak a különválása. A gazdag főúri, mágnás családok a nemzetközi kereskedelem révén beszerezhető keleti és nyugat-európai kerámia termékekkel, porcelánokkal, üvegtárgyakkal vették körbe magukat. Erre a rétegre a nyugatról terjedő, a római katolikus egyház által is támogatott barokk díszítőstílus erőteljesen hatott. Különösen az ország nyugati részén jelentkezett a változás. E stílus továbbéltében helyenként vallási ok, illetve hagyományokhoz való ragaszkodás is szerepet játszott, gondolunk itt a görögkeleti pomána szokásra, a protestáns képtilalomra és a barokkal való szembenállására, ill. a zsidók rituális étkezésének kellékeire. A református mezővárosok tehetős paraszt-polgársága a 17. században híres iskolákat tartott fenn külföldi akadémiákon végzett tanárokkal. Az államhatalom által támogatott erőszakos katolizáció következtében a 18. századra többségük az újításoktól elzárkózott, kulturálisan újat nem alkotott. A református többségű mezővárosok szembenállása a Habsburg-udvarral az oka annak, hogy a hódoltság területére a törökök alóli felszabadítás után sem tudott a barokk díszítés betörni ill. meggyökeresedni. Azokon a területeken, ahol az ellenreformáció eredményes volt (Pásztó, Eger, Gyöngyös), ott azzal egy időben el is tűnt ez a kerámiadíszítés. Az alföldi mezővárosokban tartotta meg legtovább a dominanciáját az a társadalmi réteg, melynek formanyelve volt ez a stílus: a nemesi vagy kiváltságolt református mezővárosi lakosság. Véleményem szerint ez az oka annak, hogy miért éppen a Tisza vidékén maradt meg ez a díszítő hagyomány, s hogy, miért éppen a szinte teljes elszigeteltségben élő, református nemesi kisváros, Mezőcsát őrizte meg legtovább és legtisztábban ezt a kerámiaművességet. A 18. SZÁZAD KERÁMIÁJA Miskolcon a II. József-féle népszámláláskor 2414 ház, 3038 család és 13 402 fő volt nyilvántartva. Külön említést érdemel a nemesek nagy aránya. Ugyanekkor Borsod megye lakosságának 15,2%-a volt nemes. Abaújban az arány 8,1%, Zemplénben 4,8%, ami megegyezik az országos átlaggal. A 19. század közepére a borsodi arány 2 százalékkal emelkedett, az akkori Magyarországon egyedül Máramarosban élt több nemes. Veres 165 Kresz M., 1991.62.
