Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉHÉSZKEDÉS

A MAGYAR MÉHÉSZKEDÉS TÖRTÉNETI-GAZDASÁGI RÉTEGEI A magyar néprajzi kutatás egyik hiányossága, hogy a népi kultúra előttünk megjelenő jelenségeit, pl. a gazdálkodást, a szokásokat, a hitvilágot stb. egységes egésznek tekintjük. Nem, vagy csak ritkán vesszük észre belső tagolódását, népünk története több ezer éves útjának reánk maradt, egymásra rakódott reliktumait. Noha a népi kultúrának szinte minden területén fellelhetők különböző történeti, akár történet előtti korokban keletkezett, arra a korra jellemző reliktumok. A legkorábbiak lehetnek több ezer évesek is. Ezekre később, többszörösen rárétegeződtek különböző termelési-gazdasági korok újabb és újabb rétegei. Tekintsük át pl. népünk „táplálékszerző" tevékenységét. Alapvetően századunk modernnek tekinthető földművelésén és állattenyésztésén nyugszik, de nem kis részesedése van pl. a halászattal, vadászattal, sőt gyűjtögetéssel szerzett alapanyagoknak is: halfélék, rák, béka, gombafélék, csipkelekvár, hársfa- és székfütea stb. Sok ezer esztendősek a hagyományos ételtartósító eljárások, pl. a füstölés, szárítás és savanyítás is. Jelenkori táplálkozásunk fontos alapanyagai pl. a burgonya, a zöldfőzelékek és fűszereink nagyobb része, valamint a dohányzás is csupán néhány százados múltra tekint vissza. Talán csak a jeles magyar zenekutatók mutattak rá népzene történeti rétegeire a pentatóniától a XIX. századi műzene hatásáig. Ebben a munkámban az egyik jelentős magyar „ősfoglalkozás", a méhészkedés XX. századi gyakorlatában fellelhető történeti-gazdasági rétegek elkülönítésére kívánok kísérletet tenni. Rámutatva arra, hogy egyes tevékenységeken belül is fellelhetők különböző történeti időszakokban adaptálódott és a kultúra történeti útján máig fennmaradtak olyan hagyatékok, amelyek századunk népi méhészkedésének mozaikjában meghatározó színeket képviselnek. Századunk elejének, sőt még a közepének népi méhészkedését tanulmányozó minden kutató rálelt az erdei méhkeresés és a méhes fák kirablásának nyomaira. Lefényképezték vagy csak megemlítették a legősibb méhlakást, a fatörzsekből készített bodonokat (köpííket). A középkort idéző köpíís-kasos házi méhészkedés még századunk közepén is a falvakban szinte uralkodó volt, s csak a városok voltak a modern kaptáros méhészkedés otthonai. Vizsgáljuk meg e jelenséget közelebbről! A magyar méhészkedés gyakorlatában a következő négy, egymástól élesen elváló méhészeti gyakorlatot különböztethetünk meg. 1. A méheket nem tenyésztik. A település határában, a fák odvában élő méheket rabolják ki vagy a megtalálás időpontjában, vagy megvárják az őszt, amikorra a legtöbb mézet gyűjtik be. Már fejlettebb az az eljárás - amit ugyancsak szépen kidolgozott a magyar néprajzi irodalom -, amikor az erdőben élő méhcsaládokat az erdei tisztások virágmezőiről követik, illetőleg csapdába befognak a kis állatokból. Ezekből egymás után kikiengednek egyet-egyet és azok röptét követve jutnak el a méhes fához. Ezt az eljárást elsősorban GUNDA Béla tanulmányaiból ismerhetjük, s azt méhvadászatnak, mézzsákmányokisnak, tágabb értelemben zsákmányoló gazdálkodás részének nevezzük.