Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS
hették (SZABADFALVI 1970: 39^10). A szárnyék előfordul az ázsiai nomád népek, pl. mongolok körében is (RÓNA-TAS 1961: 80-81, 102). A karám rudakból, gerendákból ácsolt, illetőleg gallyakból, vagy trágyából kerített terület, amely csupán az állatok, jobbára a nagyjós :ágok egyben tartását szolgálta. A karám honfoglalás előtti török jövevényszó, esetleg a második kunbesenyő réteghez tartozik; következésképpen az építményt állattartásunk legősibb építményei közé tartozónak kell tekintenünk. Alakja, anyaga változhatott, de mindig csak a körbezárást, az egy helyben tartást szolgálhatta, török megfelelői is jórészt ezt jelentik. A kosár, kosárkarám ugyancsak körülkerített terület, csupán a falazata készülhetett sűrűn font nádból, vagy vesszőből, néhol felszedhető és továbbhelyezhető falazatokból is állhatott. Oldalait állíthatták befelé dőlve, és így minimális „tetőt" is képezett. A kosár építmény eredetét és fejlődéstörténetét FÖLDES László (1960) dolgozta fel, mint a teleltetés építményét SZABADFALVI József (1970: 44-47) tárgyalta. Az esztrenga (isztronga, lécka, dranka) a 20. században a fejősjuhászok lécekből, deszkákból, régebben vesszőfalazatokból készített, ugyancsak minden tetőzetet nélkülöző karámja (SZABADFALVI 1970: 47-48), amelyet, ha védelmül is akarták használni, nádfonadékot is állíthattak egy vagy több oldalára. Teleltető építményként csak elvétve említették. A legtöbb problémát az akol megítélése jelenti. Mindenképpen önálló építménynek kell tekintenünk, annak ellenére, hogy területenként más elnevezése is előfordul. Alaptípusa a következő: korlátfákkal, sövénnyel, deszkával, garáddal vagy más szilárd falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú terület, amelynek egyik végét, de néha két vagy három oldalát is néhány méter széles tetőzet, lábakon álló szín határolja. Az épület sohasem zárt, legalább elöl, a körülkerített terület felé nyitott. Akolban lovat, szarvasmarhát, sertést és juhot is teleltettek. Egy-egy akolban akár 200-300 nagyállatot is elhelyezhettek. Az akol tekinthető a külterjes állattenyésztés legfejlettebb és széles körben használt építményének, amelyet a Kárpát-medencében szinte mindenütt ismertek és használtak. Állandó építménye volt az ólaskerteknek, a tanyáknak és az erdei szállásoknak is. A karambol és színből álló építményt ismerik az eurázsiai nomád népek is; téli szállásaikon is rendszerint ilyenek álltak (részletesebben SZABADFALVI 1970b.). Az ól és istálló pontos történetét még nem ismerjük. Az ól (első előfordulása: 1072) a nyelvtörténet szerint honfoglalás előtti ótörök szavunk; jelentése all. századtól 'istálló, karám Pferch', következésképpen ezt kell ősi kultúrjavunknak tekintenünk. Alakjának és funkciójának, valamint területi elterjedésének története azonban csak körvonalakban ismert. Jelentett olyan akolszerű építményt is, amikor az építménynek csak lábakon álló tetőzete volt, s a falazatát ősztől tél elejéig, az idő fordulásával szalmás trágyából rakták fel, amelyet azután tavasz nyíltával fokozatosan le is bontottak. Nehezen megkülönböztethető építményünk, az istálló (1291), amely olasz jövevényszó nyelvünkben. Ez azt is jelzi, hogy olasz betelepülőkkel vagy egy újabb építmény, vagy ami valószínűbb, csak egy újabb elnevezés honosodott meg. Meg kell azonban említeni, hogy még a 17. században az istállók is lehettek csupán tetőzetből álló, vagy még inkább akolszerű építmények. A 18. században pl. megkülönböztettek németistállókat és magyaristállókat. Az előbbieket a lovas katonaság elhelyezési kötelezettsége miatt kellett sok helyütt megépíteni. A hodály szavunk csak 1838-ban fordul elő nyelvünkben. Az építményt a merinó birkákkal együtt, nyugat-európai példák nyomán honosították meg. Az építményt néhol birkaszínnek, vagy juhakolnak nevezik. Az építmény mindkét alaptípusát a belterjes állattenyésztés objektumának tekinthetjük.
