Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS PÁSZTORKODÁS
fiatal disznó nagyon veszedelmes ha megközelítik. Még a farkas sem mer hozzá közelíteni. Ha szalad a disznó az nem baj csak a kolompost kell hajtani a többi az megyén utána. Ha a többi közül valamék eltéved megáll és fülel, amerre hallja a kolompszót arra megyén és így visszatalál. Egy nyájban csak egy kolomp vót. Kinéztem, hogy mék bírja el a legjobban és annak a nyakába akasztottam a pergőt. A kisebb süldő kisebb pergőt kapott, ez vagy húsz deka súlyú lehetett. A pergő (kolomp?) olyan nagy lehetett mint egy nagy félliteres csupor, pléhből vót ami kívül rézzel volt befuttatva. Benne meg egy ütő vót. A kolomp egy kétujjnyi széles szíjjal volt a süldő nyakába akasztva. Ez egy jó fél kiló vót. Mi két falkával vótunk kint egy koca meg egy süldő falkával. Mikor kezdett esni a hó, még nagyon haza se jöttünk, majd csak akkor mikor már nem tudott a jószág járni a nagy hóban, betakarta az eleséget előle... Mire hazahajtottuk 90-100-110 kilóra felmentek darabonként. Vót három ujjnyi szalonna a disznókon. A makkon hízott disznó szalonnája és zsiradékja megsárgul. Mi ezt úgy finomítottuk ki, hogy tengeri és árpadarát adtunk neki, mikor hazahoztuk a makkról. A tőgyfamakkról a disznó nem hízik meg mert a tőgyfamakk sovány, nincs meg benne a zsírtartalom, az fojtós olyan mikor az ember lágykenyeret eszik. Azért mi bükkfamakkot legeltettünk. Ung megye erdőségei a helyi szükséglet mellett a szomszédos Szabolcs megye, elsősorban a Rétköz sertésállományát fogadták makkra évszázadokon át. A tiszakanyári református egyház 1775 évi díjlevele említi, hogy a hízókat ősszel elhajtották Ungvár felé, és onnan csak újesztendőre jöttek haza. Fényeslitkén, amíg az erdőket nem irtották ki, a sertések otthon makkoltak. Ezt követően Ung megyébe, a hegyekbe küldték a sertéseiket. Tiszarádról ugyancsak oda hajtották makkra a disznónyájakat. Dombrádról KISS Lajos a következőket írja. „Míg volt erdő helyben, ott makkoltatták a disznót, de elhajtották a Leányszögbe és az Ung megyei rohonci erdőkbe is." 70 A XIX. század első felében még Ung megyének közel felét gyönyörű tölgyes és bükkös erdők borították, s az 1837es híradás szerint „ezekben nemcsak megyei, hanem idegen sertések is ezerenként makkoltak". 71 Érdekes eljárás honosodott meg Ung megyében. Korláthelmecen kiadták bérbe tölgyerdőjüket szabolcsi kondáknak, a helybeli gazdák pedig még feljebb hajtották saját disznaikat Köbleire (Ung m.) és környékére bikkmakkxa. Azt vallották, hogy ettől jobban meghízik a sertés. 72 Bereg megye, különösen Munkács környéke ugyancsak nagy hagyományú és igen jelentős központja volt a makkoltatásnak. Beregben mind a hegyeket, mind a szomszédos déli síkságot is „rengeteg tölgyes erdők fedték. A magasabb hegyeken nagy kiterjedésű bükkösök szolgálták a makkoltatást." 73 A leleszi konvent előtt már 1600-ban per folyt Salánk, Bereg és Kovászi között elterülő erdő használatáról. A Szalva nevű erdőt mindhárom település lakói maguknak követelték és sertéseikkel makkoltatták. Decze Márton tanú a per során azt vallotta, hogy Matuznai Pál is egyszer behajtotta a salánki disznókat, agyon verette és egy sertés tüdejét a pásztor hátára kötötte és eljáratta vele a tüdőtáncot. 74 Esterházy Miklós elrendelte munkácsi udvarbírajának, hogy az erdőkben elsősorban az uradalom sertéseit makkoltassa, idegeneknek csak tized fizetés ellenében enged70 KISS L., 1961.71, 102,370,383. 71 FÉNYES E., 1837. III. 351. 72 MARKUS M. gyűjtése (1941) EA. No. 403. 33. 73 FÉNYES E., 1837. III. 50-51. 74 TAGÁNYI K., 1896. 1.273.