Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)

MÉZESKALÁCSOSSÁG

Hosszú évszázadokon vagy talán helyesebben évezredeken át, míg az árucsere újkori formája ki nem alakult, a vásárok voltak a kereskedelmi élet jóformán kizárólagos alkalmai. Messze vidékekről özönlöttek áruikkal az országos vásárokra a különböző kereskedők, kalmárok, mesterek és különböző készítmér . eket keresők. A debreceni iparosok számára a legjelentősebbek a debreceni vásárok voltak. Századunk harmincas éveiben nem volt ritka, amikor száz-százhúsz mézeskalácsos sátor állt a debreceni vásáron. Volt olyan helybeli mester, aki nyolc-tíz sátorban árusíttatta áruit. A vásárlóközönség ízlése területenként, sőt sokszor helységenként is változó. Az ügyes mézeskalácsos ezt hamar megtudta s minden helyre az ízlésnek megfelelő készítményeket vitt, amely természetesen ott kelendőbb volt. A vásárokon az árusítás sátrakban történik. A sátor alá állítják fel a pultot, a vásáros asztalát. Erre állítják ki készítményeiket, melynek elrendezését, ízlésességét nagy figyelemmel végzik. A vásárlók figyelmét a sátor külső képének kell felkelteni. A vásárban árusító kismesternek nemcsak jó mesternek, hanem jó kereskedőnek is kellett lennie. A mézeskalácsos mesterség ötven-hatvan éve országosan hanyatlásnak indult. A vásárlóközönség ízlése a mind jobban előtérben kerülő cukrászat és cukorkák fogyasztása felé fordult. A mézeskalácsosok is országszerte felhagytak a hagyományos munkájukkal s olyan árut készítenek, amely már néha távol áll a régi mézeskalácsos munkától. Az egész pusztuló magyar mézeskalácsos iparban Debrecen az egyetlen, hagyományait őrző sziget, amely képviseli a régi, hagyományos, művészi faragású formákkal dolgozó, évszázados múltú, magyar mézeskalácsosságot. Minden erőnkkel biztosítanunk kellene munkájukat, mert velük pótolhatatlan értékek szállnak sírba. (Alföld, V. Debrecen, 1954. 4. sz. 66-72.)