Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok (Officina Musei 7. Miskolc, 1998)
NÉPMŰVÉSZET
edényt ismerünk. Ezek színezése és ornamentikája olyan fejlettséget mutat, mint egyetlen más alföldi központé sem. Ezek és a 19. századi készítmények azt mutatják, hogy legkedveltebbek a különbözőképpen stilizált virágok emberi alakkal vagy figurával párosítva. Az alapszín változatos, többnyire fehér, sárga, barr. a és zöld. A színezés, az alapszíntől függően vörös, sárga, barna, zöld, ritkábban kék, amely főleg a múlt század második felétől kapott nagyobb szerepet. A zöld alapszínű edények általában egyszínűek és rátétes, domborműves díszítésűek. Ez figyelhető meg a régi, zöld céhkancsókon (1. kép), valamint a kecses, koszorú alakú cserépkulacsokon is. Jellemzője a debreceni kerámiának, hogy egy-egy történeti időszakban is többféle stílusban dolgoztak. Ez valószínűleg a nagy vásárlókörnyezettel, a lakosság különböző igényével és a nagyszámú műhellyel van kapcsolatban. A debreceni készítmények a 19. század végéig írókázottdk, ez után jelenik meg az ecsettel való festés. Az Alföldön, legalábbis annak északi felében Debrecen volt nemcsak a legrégebbi, hanem a legjelentősebb fazekasközpont is. A nagy jelentőségűre jutott központ, Mezőcsát is művészete elindulásánál Debrecentől kapott jelentős ösztönzést. A másik jelentős központban, Tiszafüreden pedig az 1840-es években Mezőcsátról áttelepedett mesterek honosították meg az eredetileg debreceni ihletésű, díszes, mázos edények készítését. A nagy hírnévre szert tett mezőcsáti és tiszafüredi fazekasság - tehát - a debreceni kerámia talajából kinőtt, majd önállóan kivirágzó oldalágak. Szépen példázza ezt a mindkét központ leghíresebb edénye, az ún. miskakancsó. Ezek prototípusait megtaláljuk a debreceni készítmények között is, sőt egy egyszerűbb, régebbi típusát. A díszes, ember alakú boros- és pálinkásedények igen kedvelt darabjai voltak városunk kerámiájának; ismeretesek férfi- és nőalakot ábrázoló, álló, és Bacchusra emlékeztető, hordón ülő típusai is. Jellemzője a debreceni ember alakú edényeknek a naturális formázás, szemben a tiszafüredi és a mezőcsáti miskákkdX, amelyek már inkább kancsóra emlékeztetőek. Az alföldi fazekasközpontok táljain és tányérjain fellelhető kecses madárábrázolás (2. kép) is valószínűleg Debrecenből, a helyi fazekasok készítményeiről terjedt el. Egy 1807-es évszámú tányéron láthatjuk már a szájában virágos ágat tartó, jellegzetes formájú, karcsú madarat. Tiszafüreden és Mezőcsáton teljesen azonos ábrázolású madárornamenseket találunk. A híres tiszafüredi tányérok prototípusait ugyancsak Debrecenben találjuk meg mind az ornamentika, mind a színhasználat tekintetében. Jellemzője továbbá a debreceni tányéroknak a díszítmények között többször előforduló álló, hossz ruhás, a kezében leginkább virágot tartó nőalak. Előfordul még betyár, pandúr és vándorló 1. kép. Zöldmázas céhkancsó (1869)