Fügedi Márta: Mítosz és valóság: a matyó népművészet (Officina Musei 6. Miskolc, 1997)

„A MATYÓ NÉPMŰVÉSZET NAGYASSZONYA" Kis Jankó Bori néni

mögött egy egészen zárt, kívülről egyelőre nem látható világ. Úgy fut belőle a vonal, mintha pók lenne, aki ezüstszálakból virágokat göngyölít. Ez tehát az őstehetség... Ez a nekipirult asszony, akit elkap a megmutatás láza és már teleírt négy nagy ív papírt oly rajzbiztos kézzel, hogy nincs iparművész, aki utána csinálná..." Kis Jankó Bori művészetének sajátos közege egész életén át lakóháza volt, az a Kökény közi kis ház, amelyben született és élt. Sándor István így örökítette meg ezt a miliőt:

6 „A bazsarózsás, mályvás, egyszerűségében is dekoratív tenyérnyi udvarrész fogadta a kapun belépőt. Majd a nyílt kéményű konyha a maga hagyományos felszerelésével. S végül a tiszta szoba - a szorosabb munkahely - matyó bútorzatával, magasra tornyosított színes párnákkal az ágyon, a festett ládával, a falra akasztott emlékekkel, fényképekkel és kegytárgyakkal. Valóságos múzeumnak számított már az első világháború utáni években, de valójában több ennél: a helyi tradícióhoz való hűség szép személyes dokumentuma is, ha úgy tetszik színpad, amelynek egyetlen szereplője, primadonnája, a matyó múltat reprezentáló élettel telítője Kis Jankó Bori volt." A Kökény közi kis ház megtekintése és Kis Jankó Bori meglátogatása már az 1930-as évektől, a mezőkövesdi idegenforgalom szervezetté és tömegessé válásától állandó programpontja lett az idelátogató jeles vendégeknek. Kis Jankó Bori - berendezkedve a látogatók állandó érdeklődésére - mintegy nyitott, élő múzeumban élt és dolgozott itt. Már az 1930-as évektől vendégkönyvet vezetett, melynek bejegyzései hűen tükrözik e törékeny, de erős asszony életét a matyó nép reprezentánsának szerepében. „Amerikás" magyarok, külföldi turisták, számos protokollvendég, a magyar értelmiség és művészvilág jeles képviselőjének kézjegye és elragadtatott sorai, valamint a helyi értelmiség néhány alakjának vissza-visszatérő neve érzékeltetik azt a látogatókört, akik mint Mezőkövesd egyik nevezetességét, megtekintették a kis házban az egyszerű parasztasszonyból lett hírességet. Kis Jankó Bori neve és életműve a matyó népművészet egyik védjegyévé vált. Nemzetközi vásárok díszvendége, attrakciója volt, alkotásai olykor az egész magyar népet képviselték külföldön, államfők kezében. 1953-ban elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet és a Munka érdemrend arany fokozata kormánykitüntetést. Kiválasztottsága a magyar nép tehetségének képviseletében beilleszkedett az átalakuló magyar társadalom szocialista ideológiájába is. 1953-ban, Rákosi születésnapja alkalmából kis házába bevezették a villanyt, melyet Kis Jankó Bori néni a száz matyó rózsa rajzával köszönt meg. Lakóházát halála után emlékmúzeummá nyilvánították,

7 a Kökény közt átkeresztelték Kis Jankó Bori utcává. Emlékét őrzi az 1963-tól évről évre meghirdetett országos hímzőpályázat és az ott elnyerhető Kis Jankó Bori nívódíj. Alakjának időtlenségét Mezőkövesd főterén matyó rózsával díszített mellszobra is jelzi. Sajátos módosulásokkal, de sok vonatkozásban Kis Jankó Bori néni szerepkörét folytatta Simon Istvánné Gari Margit néni. Elő forrásként, egyszemélyes intézményként ő is a matyó népélet és a népművészeti hagyományok megtestesítője, reprezentánsa. Az 1907-ben született Gari Takács Margit a nincstelen matyók sorsát élte át, kislánykorától summásként dolgozott, a téli időszakban pedig varrással foglalkozott. Kis Jankó Bori néni halála után ő lett az emlékház gondnoka, gazdája, s a matyó néphagyományok iránt érdeklődő néprajzkutatók, külföldi és belföldi vendégek szíves kalauza. Részt vett 6 Sándor /., 1976. 46. 7 Balassa M. /., 1987. 168.