Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ
feltétlen iparszabadság, feltétlen kereskedelmi szabadság. Ezt a szabadság, a tiszta szabadság szempontjából tárgyalták annak az iránynak a hívei." Herman Ottó képviselőházi beszédeit tanulmányozván, hamar nyilvánvalóvá válik — mai szóhasználattal élve — szociális érzékenysége is. 1882-ben, a vöröskereszt sorsjegy kapcsán ecsetelte a szegénység helyzetét. Töbször felvetette a munkásság rossz és egészségtelen lakásviszonyait; 1887-ben a háborúról, az özvegyekről és az árvákról beszélt. 1886-ban a házasságon kívül született és a társadalom által kiközösített gyermekek ügyének jogi rendezését szorgalmazta; s különösen meghatóan szólt a nyomorról 1895. február 20-án: „mert tény, hogy az ország nyomorban van". Felszólította képviselőtársait „mondjanak le egy napi díjról", majd az okokra így mutatott rá: „Ismerem e rugóknak legbelsejét, és az, hogy veszedelemben van a nemzet, különösen nyomor idején, mikor a piaczra kiáll és azt mondja én nem vagyok magyar ember, hanem vagyok nemzetközi szoczialista. T. ház! Ebben az egyben oly veszedelem rejlik. ..." 1885-től legalább féltucat alkalommal szólalt fel és nyújtott be interpellációt a szerencsejátékok, közöttük a lóverseny-fogadások ellen, ezek nem kívánt társadalmi következményei miatt. Ugyancsak sokat harcolt az árvízkárosult Szeged lakóinak újjáépítési hiteleinek méltányos elbírálásáért, majd pedig a visszafizetés átütemezéséért. Két alkalommal foglalkozott a nyugdíjak bevezetésének ügyével, mindkét alkalommal ellene foglalt állást. Első pillanatra úgy tűnik, mintha sántítana emlegetett szociális szemlélete. De vizsgáljuk meg közelebbről a két beszédét: 1885. március 11-én a benyújott nyugdíj-törvényjavaslatról mondta el meghökkentő ellenvéleményét [84—87:13.]: „Ámulattal hallgatom ez eszmecserét a nyugdíj-törvényjavaslat fölött, a mely itt valljuk be nem nagy hulámokat vert." Véleménye szerint „a modern európai államokban, kevés kivétellel, szembeállítják egymással a producenst a consummenssel és hogy különösen az állami szervezet határozottan oda gravitál, hogy a társadalmat ketté szakítsa és legyen egyik fele, a mely dolgozik, töri magát és fárad, a míg a másik fele nem dolgozik, hanem élvezi mások fáradságának előnyeit." Akkor lesz igazán érthető gondolkodásmódja, ha a példáit is megemlítjük: állami tisztviselők, a hadsereg tisztikarának „irtózatos concummens tömege", valamint ide sorolta a papokat, és felvetette „a minisztereket, mint providentialis férfiakat". Példaképpen az olasz szabadsághős, Garibaldi példáját említette, aki nem várt tettéért elismerést, „nyugdíjat, kegydíjat, elismerést". Azért sem fogadta el a nyugdíjtörvényt, mert „az érdemest a nem érdemestől nem különbözteti meg". A kedvezményezettek általában az államapparátus tiszviselői „kiknek összes hivatalbeli teendője egynéhány órára szoríthatók össze" A törvény szerint nem kapnának nyugdíjat az iparosok, földművesek „azokkal a valóságos munkásokkal, a kik egy perczig sem nélkülözetők, mert nélkülök összerogyna az egész alkotmány" Ilyenformán már más apsektusba kerül az egész nyugdíj-törvény elutasítása, annak alapja nem a szociáis érdektelenség volt. Tulajdonképpen ugyanezeket az elveket hangoztatta 1885. február 14-én is. Egy alkalommal (1885. január 27.) foglalkozott a süketnémák, a vakok és a szellemi fogyatékosok helyzetével és társadalmi gondoskodásának hiányosságaival. A népszámlálás kb 22 ezer „siketnémát" és 18 ezer „hülyét mutat ki". Ez uótbbiakról igen sötét képet festett: „S e boldogtalanok legtöbbször teljesen teherként nehezednek környezetükre, kitaszítva a szegény hülyék úgyszólván mindig az udvarok szemétdombján, a gazdaság körül